... mert gyalogolni jó

Trixi gyalogló blogja

Trixi gyalogló blogja

Megújulás és költözés

2016. október 09. - Kara Beatrix / Trixi

Ezen az oldalon folytatódik a blog

Sziasztok!

 

Már elég régóta nem került fel új poszt. Ennek oka, hogy továbbra is rendszertelenek  az edzéseim.

Rájöttem, ha folytatni akarom a blog írását akkor változtatnom kell a koncepción.  Hamarosan megújult, érdekes tartalommal fogom folytatni.  Viszont ehhez meg kell változtatnom a blog nevét és kinézetét is.

 

Ezért úgy döntöttem,  hogy elköltöztem a blogot.

A régi és új bejegyzéseket mától kezdve a gyaloglas-gyalogolni-jo.kara-beatrix.hu oldalon olvashatjátok.

 

Várlak titeket az új oldalon is.

 

...mert gyalogolni jó

Trixi

A visszatérés

9,5 hónapja született az utolsó bejegyzés és azóta várat magára a visszatérés. Próbáltam, nem sikerült, próbáltam év elején edzőteremben, de félbemaradt. Most mégis sikerült. Vajon miért?

 

A visszatérés: Miért most?

Biztos ismered azt az érzést, amikor valamit szeretnél, mert tudod, hogy hasznos, hogy kell, de nincs benned az az égő vágy, hogy most és azonnal. Így voltam én is.

Tudtam, hogy szükségem van a gyaloglásra, de azt is tudtam, hogy egy teljesítménykényszer és túlhajtás miatt hagytam abba. Tudtam, ha bármikor újrakezdem, akkor máshogy fogom csinálni.

Már 9,5 hónapja küzdök a gondolattal, hogy folytatni szeretném és sokszor éreztem úgy, hogy menni kellene... legalább sétálni.

Az elmúlt 2 hónap nagyon kemény volt, rengeteg munkával, kevés pihenéssel telt és sok idegeskedéssel. Éreztem, hogy ez már sok nekem, nem biztos, hogy bírni fogom. Elfáradtam, fogytam és nem a normális étkezéstől és a sporttól. Ez bizony kőkemény stresszfogyás, aminek velejárója, hogy ha elkezdek normális mennyiséget enni, bizony visszajön. Ez volt az, ami égő vággyá változtatta bennem a gyaloglás iránti vágyat.

Miben fog nekem most segíteni a gyaloglás?
Csökkenti a stresszt, és annak az esélyét, hog visszahízzam a leadott x kilót, nem tudom mennyi, mert nem mertem mérlegre állni. De biztos, hogy ment le, az alakomon látszik.

A visszatérés: A terv

Hogyan, ha nem úgy, mint ezelött? Mindenképpen türelmesebben és megfontoltabban. Nem, nem tértem észhez és a lábaimban is benne van a tempó.

Viszont mostanában sokat szenvedek a sérült bokámmal és élvezni szeretném a sportot, nem azért akarok gyalogolni, hogy versenyeken induljak, hanem hogy jól érezzem magam és könnyebben viseljem a megpróbáltatásokat.

Igen, jól látod, elsősorban lelki okok miatt folytatom. Szükségem van rá, hogy segítsen!

Tehát nem gyorsan, hanem fokozatosan térek vissza. Nehéz lesz? Igen, mert mint írtam, a lábamban ott a tempó, képes vagyok gyorsan tempózni, de nem akarok. Élveztem igen, de nem akarom ott folytatni, ahol abbahagytam. Nem és kész!

Nem lesznek versenyek? Nem mondtam ilyet. Nem adtam fel a terveim, a vágyaim, csak hosszabb idő a megvalósításuk. Jelenleg nem nézek semmilyen rendezvényt. Tudom, hogy mikor vannak a főbb budapesti futórendezvények és tudom melyiken van gyaloglás. De nem tervezem a részvételt, még... majd eljön annak is az ideje.

A visszatérés: Az első 2 edzés

Első és legfontosabb változás, hogy 12 perc/km fölötti tempóval megyek, mert fokozatosan fogok gyorsulni. Igen, küzdök a spontán gyorsulással. vissza kell fognom magam. Ráadásul a firssen telepített Endomondo sem hajlandó dumcsizni velem, így ha nem nézek rá a telefonomra, nincs kontrollom.

2 napja voltam kint először, durván vissza kellett fognom magam, szenvedtem, de annyira jól esett, hogy el nem tudom mondani. Ma már nem volt szükség sűrű kontrollra, nem kellett annyira visszafognom magam és nem gyorsultam spontán. Nagyjából tartottam a tempót. fantasztikus volt.

A második változás, hogy heti 3x 30 percet írtam elő magamnak. Ez a kezdő edzés idő, kb. 2,5 km távra elég. Több mint 1 év kihagyás után bőven elég. A rendszerességre törekszem.

A harmadik változás, hogy este helyett reggel edzek.. Ébredés után már készülődök is és megyek. Ez csak úgy jött. Szerintem erre van a szervezetemnek szüksége. EZEKRE van a szervezetemnek szüksége.

A visszatérés: Az új kezdet

Lehet észrevetted, ha nem,akkor most szólok, hogy már nem gyorsgyalogló a blogom, hanem csak gyalogló. javítottam mindenhol.

Azért tettem, hogy ne vigyelek bele egy teljesítménykényszerbe ha olvasod, és mert én most csak gyalogolni fogk hetente 3x, nem gyorsgyalogolni.

Úgy érzed, hogy ez neked is lehet egy új kezdet? Kezdjünk együtt új életet.
Az étkezésemről továbbra sem fogok írni, mert úgy tartom nagyjából a súlyom, hogy 2-3 óránként eszek, de azt nem nézem, hogy mit. Tudom rosszul teszem, de ez eddig bevált, és eljön az egészséges étkezés újrakezdésének is az ideje. Másrészt ezt a részt meghagyom a profi dietetikusoknak.

Ha kérdésed van, van hozzáfűznivalód, ne tartsd magadban, de tarts velem!

...mert gyalogolni jó!

Trixi

Mesél a futócipő...

avagy miért is állt nyáron a blog

Sziasztok!
Én voltam a futócipő, amiben gyalogolt, azaz még mindig én vagyok... Május végén vett fel utoljára. Egy ideig az asztal alatt voltam, rám nézett néhányszor, sokszor elment mellettem, míg végül betett a szekrénybe.
Annak ellenére, hogy el vagyok zárva, tartom a kapcsolatot a bokarögzítőjével és az ágya is tud mesélni a gyaloglás kapcsolatos gondolatairól. Úgy döntöttem, hogy ezeket most én osztom meg veletek.

Szüksége volt arra, hogy kihagyja ezt a pár hónapot. Át kellett gondolnia nagyon sok mindent. De haladjunk időrendben:

A Coca Cola után még úgy volt, hogy indul a K&H-n váltóba és a Szuflán, majd pedig az Irongirl-ön és persze a lIgetkör szeptemberben és gondolkozott, hogy mi legyen a táv a Sparon. Aztán egy huszárvágással úgy döntött, hogy idén már nem fog versenyen indulni. Akkor még ő maga sem értette, hogy miért döntött így. Igaz, voltak fájdalmai, de ez nem igazán lett volna akadálya az edzésnek. Viszont ő inkább elrakott engem és nem ment ki edzeni sem 40 fokban, sem 15 fokban.

Nem kérdeztem meg tőle, csak felnéztem a büszkeségfalára. Akármikor takarított, pakolt, ide nem kerültek fel az idei rajtszámok és érmek, pedig van nem is egy. Végül összegyűjtötte őket egy helyre, de nem tette fel.

Végül kezdett összeállni a kép, nekem is és pár napja neki is. Készülj fel, durva lesz, de igaz.

A Coca Cola után nem érezte jól magát, sőt úgy érezte, hogy hibát követett el, nem kellett volna indulnia rajta. Joggal kérdezheted, hogy miért, hiszen sikerült neki és szuper volt, meg minden. Igazad van, elérte a célját, de közben elfelejtett egy nagyon fontos dolgot.

Most már mindketten tudjuk, hogy miért nem tudott örülni a teljesítésének, de ehhez át kellett gondolnia az elmúlt 1 évet.

Amikor lekezdett gyalogolni, saját magáért tette, hogy egészségesebb legyen, hogy az izmait megdolgoztassa és jól érezze magát. Ennek csak plusz eredménye a fogyás, aminek persze nagyon örült.
Közben megismerte a DK-t és bekerült egy olyan világba, amihez kimondatlanul is hozzátartoznak a versenyek és a túrák is. Belevágott mindkettőbe, s bár egyre jobban érezte magát közben, a magánélete kezdett szétesni. Mint vállalkozó nem foglalkozott annyit a munkájával, gondolatait is a sport töltötte ki. Átvette az egészséges sportolás helyét egy teljesítmény- és bizonyítási kényszer.

Ekkor állította le a bokaszalag gyulladás és ez elindította egy másik irányba. Rájött, hogy mi a célja a válalkozásának és tudta, hogy a sporttal is nagy álma van. Ezek a mai napig nem változtak. Akkor mégis mi történt? Ekkor se volt még tiszta.

Februárban döntött és búcsút mondott a túráknak, hogy védje a lábát, de nem mondott le a versenyekről, előre be voltak tervezve. Elkezdett edzeni, tervezte, hogy mennyit kell a távon emelni, mennyit kell gyorsulni. A terv sikeres volt, egyre hosszabb távon, egyre jobb tempóban ment.
Pár héttel a Coca Cola után megint leállította szervezete, 3 hetes betegséggel küzdött meg és elkezdett nagyon megváltozni.

Azt mondja, kicsit későn érő típus, aki beleveti magát valamibe, és csak késöbb jön rá, hogy valójában hogy is kell csinálni.
Pár hete aztán ráébredt, hogy teljesítménykényszer alatt edzett, elfelejtette, hogy miért is kezdett bele. Így azt is megértette, hogy miért engedte el az idei versenyeket ilyen könnyen.
Elfelejtette, hogy nem az számít, hogy mekkora távon indul és milyen gyorsan teszi meg, hanem hogy jó érezze magát. Elfelejtette, hogy nem azért kell növelni a távot, mert arra nevezett be, hanem azért, mert rövidnek érzi a jelenlegit. Ugyanez igaz a tempóra is.
Nőtt az önbizalma a versenyek által? Akkor úgy érezte, hogy igen, most úgy érzi, hogy nem. Egy ál önbizalmat adott, ami valameddig kitartott, de nem volt tartós.

Augusztusban megváltoztatta az időbeosztását, új szokásokat vett fel, kiegyensúlyozva a munka-tanulás-kikapcsolódás hármasát. Ennek része jelenleg a napi pár perces válltorna, de nemsokára elkezd újra edzeni. Teljesen más lesz ez az edzés. Újra azért fog edzeni, hogy jól érezze magát, hogy egészségesebben éljen és nem utolsó sorban, hogy a vállalkozás-munka okozta feszültséget csökkentse.

Bár nem mondta, mégis tudom, hogy kint volt az Ironman befutójánál és azt is tudom, hogy akkor értette meg igazán, hogy mi számára a lényeg, mikor látta, hogy a profik úgy érnek be, minta nem is mentek volna 70.3 mérföldet.
Ezáltal amikor a jövőben dönteni fog egy versenyről, nem az lesz a lényege, hogy a jelenleginél nagyobb távot válasszon. A versenyeket - ha újra kezd versenyezni - megerősítésnek fogja használni a jelenleg edzett tempóra és távra.

"Ne azért edzél, hogy versenyezz, azért versenyezz, mert edzettél!"

...mert gyalogolni jó
Trixi futócipője

 

Coca Cola Testébresztő Futógála 10 km párban - 2015. 05. 17.

Az első szintidős versenyem

Egy februári éjszaka megnéztem a versenykiirásokat a futanet.hu-n, alaposan átolvastam. Reggel kb. 2 óra alatt eldöntöttem, hogy ott a helyem a 10 km-es páros váltón. Egyetlen probléma volt ezzel: egy futóra volt szükségem hozzá!

A versenykiírásban 8 perces tempóhoz volt a szintidő, ekkor még 9 perc fölött volt a tempóm, kb. 3,5 hónappal voltam a bokaszalag-gyulladásom után, még alig edzettem. De ezt nagyon akartam. De ki akarna egy gyaloglóval váltózni? Rájöttem, hogy olyan társat kell találnom, aki egyénibe is teljesíti a távot.

Megírtam a posztot a DK Team főcsoportjába, mielött meggondoltam volna magam.
Sose felejtem el, amit ott kaptam: hideget-meleget! Anyám nyugtatgatott, mert sírva fakadtam a reakciókon.
De lett párom, és kezdődhetett a verseny az idővel és magammal. Köszönöm Eszter!

Mikor március végén beneveztünk, már 9 perc alatt volt a tempóm, megvolt az esélye, hogy szintidőn belül befejezem, de megbeszéltük, hogy nem ez a fontos, hanem, hogy beérjek a célba.

2015-05-19_22_09_35.jpg

Az edzések

2 héte kezdtem el kimondottam a váltóra edzeni, elötte volt 2 verseny, pihennem kellett. Viszont 1 km-el meg kellett a távot emelnem, ami már az első edzésen sikerült, bár kemény volt. Minden edzésen az utolsó kör volt a legrosszabb, a legnehezebb, ennek ellenére kellemes tempóban átlagba 8:33-at mentem.
Az utolsó héten csak 1 edzésem volt, mert zűrös munkahetem volt. Így is nagyon fáradtan mentem ki, ez meglátszott a 10:44-es első km-en is.

Tudtam, hogy Eszter 7 körülire tervezi a tempóját, amihez nekem 8:20 körüli tempó kellett, hogy a szintidőn belül legyünk. Így nem aggódtam, egészen addig...

Az utolsó napok

... amíg meg nem láttam az útvonaltérképen a tervezett időket. Szó szerint beparáztam tőle. Akkor fogtam fel, hogy ez nem vicc, teljesíteni kell. Szombaton megnéztem a lezárásról a terképet, ott is időpontok voltak. Számolgattam, idegeskedtem, majdnem nem aludtam miatta.

Pedig tisztában voltam azzal, hogy versenyen legalább fél perccel jobb vagyok átlagban, mint edzésen. De eszembe jutottak a váltótárskeresési reakciók, az elmúlt hónapok minden szenvedése, fájdalma, a vállaim kezelése még mindig tart... Vigyáznom kellett, nehogy lesérüljek, óvatosan lépkedtem, bárhova mentem.
Annyira pánikoltam, hogy a testem végső rakciójaként csütörtökön pszichésen ráment a bal fülemre, amelyikben a fülhallgató szokott lenni a kontrollhoz, alig hallottam vele. Persze a jobb oldalam követte, nehogy arra merjek gondolni, hogy átteszem a fülhallgatót. 2 napig félsüketen éltem, szombat délutánra jött helyre a fülem.

A nagy nap, vasárnap

Kb. 1 órával a rajt elött talákoztunk, átvettem a rajtszámot. Ekkor derült ki, hogy bizony Eszter nem csak hogy egyéniben teljesíti, de 2+5+10 km-re nevezett.
Az utolsó pillanatban mentem vissza anyuhoz a fülhallgatóért, majdnem anélkül indultam el.

A rajt elött nem sokkal elindultunk Jucussal a váltóhelyre, két nyűgös csajszi, aki reménykedik, hogy végig tudja csinálni. De mentünk, mert számítottak ránk. A célba be kellett érnünk, bármikor-bárhogy. Ez volt a lényeg.

A váltózónába beállva is még ott volt a gombóc a gyomromba, próbáltam koncentrálni. Láttam, ahogy hihetetlen idővel jönnek az első futók, ahogy egy fiatal csajszi sírva adja át a váltóbotot és utána bőgve ül le a padkára. Láttam sétálókat, fáradt futókat, gyors és kicsit lassabb váltásokat.

Aztán megláttam a társam és hirtelen minden negatívum elszált, csak a váltás és a táv volt elöttem, semmi más. Láttam, hogy nagyon fáradt, márt túl volt aznap 11 km-en. Pillanatokkal váltás után úgy döntött, hogy menjünk együtt. Így volt kontrollom az első km-re is és társaságom.

Hála az égnek, mondom így utólag és gondoltam már közben is, mivel még az első km-en belül elhangzott a következő párbeszéd közöttünk:
"- Biztos ilyen tempóval akarsz menni?
- Persze, nagyon jól érzem magam.
- Csak mert 7:40-el megyünk!"
Gondolhatjátok, gyors lassítás, még több mint 5 km van hátra, nem csodálom, hogy már ott szomjas voltam. A vádlim pokolian fájt, jelezve a gyors tempót. Időnként vacakolt a vállam is, reménykedtem, hogy elmúlik. Az első km 8:02 km/perc

A fájdalom csak nem múlt a vádlimba, valamelyest csökkent. Élveztem a biztatásokat, a társaságot. Tudtam, hogy a legjobb döntést hoztam meg a nevezéssel, ezt kihagyni vétek lett volna.
A 2. km végefelé, a fordító elött a másik oldalon feltünt a záróbusz. Integettem neki: "Maradj távol tőlem"- mondtam. Első és utolsó alkalom volt, hogy láttam. Ezután vettem észre, hogy sikerült végre teljesen bemelegednem, fájdalommentes voltam, ha nem figyeltem arra, hogy jobb oldalon beszorult a levegő másfajta fájdalmat okozva (ez rövidebb-hosszabb szakaszokon, de végigkísért). 2. km 8:09

Egyre szomjasabban közeledett a Hősök terén átvezető szakasz, rimánkodtam, hogy ne csússzon a cipőm, szerencsére tapadt, stabilan vettem ezt a szakaszt is. Újabb fordító, mosolyok, biztatások. Eszter közben többször lemaradt, majd találkoztunk és mentünk együtt. Próbáltam a tempót tartani. Egyre nehezebb volt a pokoli meleg miatt. Szomjas is voltam rendesen. 3. km 8:09

A Városligeti körútra ráfordulva már látszott a frissítőpont. Muszáj volt, nem hagyhattam ki. Menet közben - ahogy érkezett a jó tanács - fogtam a poharat, tudtam, hogy csak kortyokat szabad inni. Basszus, nem bírok inni, több megy a rajtszámra,  mint a számba, ez nem megy... Végülis leerőltettem pár kortyot, ami rengeteget jelentett. Újult erővel mentem. Balról jött az 1:10-es iramfutó srác, hangulat szuper. Újabb buzdítások. Megyek, bírom, szuper minden. 4. km 7:48

A közlekedési múzeum után egyszer majdnem megálltam a röhögés miatt, amit egy szembe jövő öregasszonynak öltözött futó pasi okozott: kendő a fején, otthonka, bot a kezében... összeszedtem magam és folytattam az utam. A fordítónál csapattagok szurkoltak, nagyon-nagyon jól esett. Az utolsó fordító volt, tettem egymás elé a lábaim, próbáltam nem elesni (közben előztem, de ezt csak utólag az elbeszélések alapján és néhány halvány emlékkép után fogtam fel), tudtam, hogy a közelben van a 9 km-es tábla, azt akartam elérni. A tábla után nem sokkal jött a jelzés: 5. km 7:49

Itt már tudtam, hogy mindenképp a célban van a helyem, ha négykézláb megyek be, akkor is ott leszek. Viszont egyre melegebb volt, egyre nehezebben bírtam. Az utolsó km volt mindig a legnehezebb az edzésen, itt is éreztem. Eszter közbe mondogatta, hogy mennyi van még hátra, így tudtam, hogy meddig tartsak még ki. (9.km-nél csatlakoztam hozzá)
Jobbról Detty, hála az égnek, még mosolyogni tudtam a fényképhez vagy inkább vigyorogni? Balról Energia Pacsi táblás srác, messze volt, kihagytam, Eszter mindkettőnknek gyűjtött energiát így én is kaptam.
Utolsó kanyar, és kisütött a rohadt nap, más sem hiányzott. Árnyékkeresés, majd megláttam a befutó korlátját. Nem tudom honnan volt erőm hozzá, de abban a pillanatban eldöntöttem, hogy még egy gyorsítás muszáj. Megegyeztünk, hogy nem várunk a korlátig, most és azonnal. Örült iramnak tünt fáradtan, amit lenyomtam az utolsó szakaszon, de muszáj volt, kellett, akartam. ott van a célkapu, mindjárt, már nem kell sokáig bírnom... felnézek: 1:18:36 sikerült, megvan, csak pár méter van hátra és ott a cél és a fotós, Bent vagyok! 8:07

A kiírással ellentétben pároson nem kaptunk érmet, Eszter nekem adta az övét, amit nem akartam elfogadni, de ragaszkodott hozzá. Nem tudom elégszer megköszönni, hogy bevállaltad velem! Hittél bennem, amikor sokan nem. Biztattál, mikor úgy éreztem, hogy nem fog menni...

2015-05-19_22_13_08.jpg

Végül 8:01-es átlagtempót gyalogoltam, aminek 1 napig ülepednie kellett, mert nem akartam elhinni, hogy megcsináltam! Emlékeztek? 8 perces km-ekre volt megszabva a szintidő!

A csapat idő 1:17:50 lett, utolsó elöttinek értünk be, de az utolsó 4 perccel utánunk, szintidőn túl ért be. Azért nagy gratula nekik is!

Összegzés és rekordok

Remekül éreztem magam, annak ellenére, hogy alaposan kihajtottam magam. A cél utáni frissítő területen már padot kerestem, a Cola legurítása után kezdtem helyreállni, de nem tudtam belőni merre kell a sátorhoz mennem és csak az volt elöttem, hogy ott a sátorban és elötte a pad.
Pihi, cola, nyújtás, időeredmények megnézése, leesett áll, beszámolók hallgatása, pólócsere és irány haza. Várt a himalája sós fürdő, amire nagy szüksége volt az izmaimnak.

2 nappal késöbb még mindig közepes izomlázam van a derekemban, hátamban, vállaimban és a lábaimban. De élvezem.

Ezzel a 6 km-el sok új egyéni teljesítményem döntöttem meg:
Az első km-t a Veres futóhoz képest -14 mp
2 km-es táv Telekom gyalogláshoz (2,5 km) viszonyítva -75 mp
3 km-es táv Spar gyalogláshoz (2,7 km) viszonyítva -52 mp
4 km-es táv Ligetkörhöz (3,4 km) viszonyítva kb. 2,5 perc
5 km-es táv Veres futóhoz képest - 72 mp
legjobb 6 km-es edzésemhez képest pedig -186 mp (kb. 3 perc)

Nem gondoltam volna, hogy 6 hónappal a bokaszalag gyulladás után ilyen teljesítményem lesz.

Most pár napig pihenek, a következő edzésem az I. Gyaloglónapon lesz. Utána nevezett versenyem a Szufla 8 km gyaloglás lesz augusztusban. Nem tervezek K&H váltót, de ha szükség lenne rám, nem fogok elzárkózni a lehetőségtől. Szurkolni pedig biztosan kimegyek.

Újabb kihívás, hogy 3 hónap alatt 4 km-t kell emelnem a távon a tervezett, de még nem nevezett Irongirl miatt, de nem érzem lehetetlennek.

...mert gyalogolni jó!
Trixi

 

Telekom gyaloglás 2015.

Rövid táv, nagy tapasztalattal

6 nappal a Veres Futófeszt után volt a Telekom gyaloglás, a Vivicitta betéttávja. Nem volt az igazi, végig éreztem. Eddig még egyszer sem éreztem versenytávot nehéznek, ez az volt... Többször láttam, hallottam, hogy egymást követő hétvégén rajtoltak a társaim, sőt volt aki szombaton és vasárnap is ment valamilyen versenyre, ezért úgy gondoltam - mint kiderült rosszul - ha nekik megy, akkor nekem is. Bele sem gondoltam, hogy ez máshogy is lehet.

Előzmény

A lábam miatt direkt a gyaloglást választottam, mert tudtam, hogy akkor a saját tempómban haladhatok, nem viszik el a futók a tempóm, nem veszélyeztetem a lábam.
Mintha éreztem volna, hogy nem kellene, az utolsó előnevezési napon, szerdán neveztem be.

Tudtam, hogy edzenem kellene, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam. Sok volt a munka, későn végeztem, bezuhantam az ágyba, edzés kimaradt. Végül lezártam magamban azzal, hogy csak 2,5 km, edzés nélkül is meg tudom csinálni. Abban biztos voltam, hogy végig tudok menni.

Pénteken gyorsan átgondoltam, hogy akkor holnap van, mikor kelek, mikor indulok, mikorra akarok kiérni. A rajtcsomagom odaadtam nagymamámnak, hogy vigyázzon rá, nem bíztam magamban. Fénykép sem készült róla, nem tettem fel a Facebookra, mint szoktam... sok apró jel...

A verseny napja

Időben felébredtem, de a felkelést a pokolba kívántam. Nem volt meg az a hangulatom, ami szokott ilyenkor. Legszívesebben ágyban maradtam volna egész nap. Azt hittem, hogy az az oka, hogy fele akkora a táv, mint a Veresen volt, ezt is mondtam mindenkinek, késöbb rájöttem, hogy tévedtem.

Nem készítettem el a szokásos zabkásám, reménykedtem benne, hogy a Cerbona sátrában lehet venni müzli szeletet. Elfelejtettem a telefonom feltölteni és nem vásároltam előre szendvicsnek valót sem.
Nagy nehezen feltápászkodtam, felöltöztem, majd átmentem a közértbe, ahol kilométeres sorok voltak a pénztáraknál, persze, hogy későn értem haza, pedig csak 2 percre van.
Hazaérve az első dolgom volt a telefont töltőre tenni és mivel várnom kellett, hogy legalább 40%-os legyen (ennyi kell, hogy kibírja a távot is), a tervezettnél jóval késöbb tudtam elindulni.

Útközben rájöttem, hogy a fülhallgatót mégis sikerült otthon hagyni, ennyit a kontrollról... de a rajtszámom megvolt és ez a lényeg. Ráadásul az erős szél miatt az utolsó pillanatig nem tudtam, mi marad rajtam a rajthoz.
Közben elkezdtem érezni a szokásos izgalmat, ahogy egyre közeledtem a Margitszigeten a rendezvény helyszínére. Közben, mivel fáztam, tempóval sikerült bemelegítenem is.

Végre nem egyedül

Igen, ebben különbözött a gyaloglástól, hogy nem egyedül rajtoltam a csapatból. A DK Team sátránál találkoztunk Beával, letettem a cuccom, de elöbb gyorsan betettem tölteni a telefonom a Wifi sátor szekrényébe (hála az égnek, hogy volt!) és megvettem a müzliszeleteket. Egyet megettem, reméltem, hogy elég lesz.

Rajtszám fel, közben beszélgetés. Majd elindultunk a rajt felé. Közben megálltunk egy alapos bemelegítésre és nyugtáztam, hogy szokás szerint rengeteg Nordic Walkingos van, ami csak azért fontos, mert a botjukra figyelni kell, főleg előzésnél.

Mivel gyaloglás volt, ezért első szakaszos indulás volt a terv, előre is mentünk, amennyire lehetett és megegyeztünk, hogy a célba találkozunk.

A táv

Végül a pulóverem levettem, amit nagyon jól tettem annak ellenére, hogy a táv egy része a Duna-parton ment.

A rajt jól sikerült, de pár méter után már jött is egy hármas csoport, aki a fél utat elfoglalta. Míg gondolkoztam a megoldáson, mögöttem nekiindultak és máris megnyílt a csoport és szabaddá vált az út, ezt muszáj volt kihasználnom.
Az ismerős vádlifájdalom köszöntött az első kanyar elött, örömmel vettem, hogy ezek szerint gyors volt a rajtom, mivel kb. 20 percet terveztem az egész távra.

Mentem, előztem, mentem, szedtem a lábaim, de valami nem stimmelt. Nem tudtam, hogy mi, mert fájdalmam nem volt, nem erőltettem a gyaloglást, mégis volt valami.
Már azt hittem, hogy másfél km-nél vagyok, amikor megláttam az 1km-es táblát. Pár méterrel utána halottam, hogy a lehalkított telefonom is megerősíti. Mivel kb. az első 10-be voltam és láttam a mezőny elejét, s mert baromira nem éreztem a tempóm, nem tudtam mennyivel megyek (8:42 volt).

A másfél km-es kanyarnál már kerestem a 2 km-es táblát és ekkor jöttem rá, hogy mi nem stimmel. Nehéznek éreztem az egész gyaloglást. Mindig szárnyalok közben, most pedig azt kívántam, bárcsak már a célkaput látnám, vagy a célba lennék. De hitelen megelégedtem volna a 2 km-es táblával is.
A fotósnak mosolyogtam, nem kell látni rajtam, hogy nehéz.

A következő kanyarban Dj volt, a zene jót tett, kicsit felélénkültem, de csak épp annyira, hogy egy picit gyorsítsak az előzéshez. Így lett a 2. km-em 8:44

Megláttam a célkaput és tudtam, hogy mindjárt itt a vége. Ez erőt adott, hogy tartsam a tempót. Közben észrevettem egy neonzöld pólót a kordon mellett, majd még egyet és ez volt a nagy segítség. Kimosolyogtam a társaknak, integettem a fényképhez, fogadtam a szurkolást és vigyorogva robogtam tovább, egyenest a célba. A kommentár az érkezésem elött megdicsérte a technikám, majd mosolyogva átléptem a célkaput.

11008442_497682263717782_1882249471467558053_n.jpg

Megvártam Beát a célba és együtt mentünk vissza a sátorhoz anyukámmal, aki közben megérkezett munkából.

Összegzés

Az eredeti tervvel ellentétben nem maradtam kint. Ráfogtam arra, hogy anyu fáradt, de nem ez volt az igazi ok.
Többször mondtam neki, hogy ennek nem olyan volt a hangulata, mint szokott lenni.

Másnap rájöttem, hogy nem ez volt az igazi oka. Valójában nagyon fáradt voltam és ezért máshogy éltem meg az egész rendezvényt. Annak ellenére, hogy végül 8:40-es átlagtempóm lett kontroll nélkül, tudtam, hogy nem kellett volna rajthoz állnom.
Én nem olyan vagyok, mint más, az én szervezetem nem bírja a két versenyt 1 héten belül, főleg, ha rohangálós a munkahét van közötte, pár előadással megtűzdelve. Szükségem van a pihenésre, ezért elhatároztam, hogy csak 2 hetente megyek rendezvényre akkor is, ha rövid távok.

Vasárnap egész nap feküdtem és olvastam, kivéve azt a bő órácskát, mikor meglátogattam az alig 2 hetes unokahúgom. Hétfőn nem tudtam normálisan koncentrálni a munkára, végül fél nap pihenés lett belőle. Harmadnap elmentem egy jobb agyféltekés rajzolás bevezetés tanfolyamra, ami annyira pihentető volt, hogy másnap már tudtam rendesen dolgozni, a 4. napon a gyaloglás után.

Tegnap voltam kint az első edzésen 2 héttel utána, erről olvashattad a beszámolót tegnap.

Tanulság: mindig figyelj a szervezeted jelzéseire és ha úgy érzed nem az igazi, nem tudod élvezni, akkor inkább mondd le, minthogy kellemetlen érzéseid legyenek utána.

...mert gyalogolni jó!
Trixi

Az első 6 km 2015-ben 05.01.

3 hét telt el a Veresi Futófeszt óta és 2 hét a Telekom gyaloglás óta. Azóta nem edzettem, azaz tegnap volt egy eredetileg nem edzésnek szánt 3 kilim, mert elment a busz az orrom elött...
Nem tudtam, hogy ilyen sokáig fogok pihenni, nem így terveztem és sok minden nem úgy történt az elmúlt hetekben, hónapokban, ahogy gondoltam, hogy lesz. Mondhatnám azt is, hogy a feje tetejére állt az életem, de az olyan negatívan hangzik. Valójában az történt, hogy a 3 évig punnyadó vállalkozásom olyan hirtelen indult be, hogy nehezen tartom vele a tempót.

Az előzmény

A Telekom gyaloglás után rá kellett jönnöm, hogy nem arra vagyok kitalálva, hogy 1 héten belül 2 versenyen vegyek részt, legalább 2 hetet pihennem kell 2 között. (A részletes beszámoló holnap este jön.) Ma kiderült, hogy a szervezetem is így gondolja, mert a délelött lustálkodás közben egyszer csak jött egy gondolat a semmiből: gyaloglás... Egyre erősödött, míg végül megadtam magam és nekiálltam készülődni. Közben gondolkodás nélkül 6 km-es távra állítottam be az Endomondot.

Ha azt gondolod, hogy 2 héttel a Coca-Cola Testébresztő elött már egy hete erőltetnem kellett volna az edzést, főleg, hogy 1 km-t kell a távon emelnem és 8-8:30 közötti stabil tempót beállítanom a váltóhoz, igazad van. De szükségem volt a pihenésre és mikor munka után bezuhanok az ágyamba, eszembe se jut az edzés.

Nem szoktam zenét hallgatni edzés közben, csak ritkán. Most mégis előkapartam a fülhallgatót, elsősorban azért, hogy hozzászokjak, hiszen versenyen szükségem van rá a kontroll miatt.

Az edzés

Alapos bemelegítés (nem csak a bokám és a kihagyás miatt figyeltem nagyon oda, hanem a még kezelés alatt lévő vállaim miatt is) után elindultam. A fejem teljesen üres volt, kicsit kómásnak éreztem magam, nem gondoltam semmire, nem terveztem, nem érdekelt a tempó, élveztem a levegőt, a szembeszelet, a napsütést, a mozgást.

Még az első km-en belül megigazítottam a rögzítőm, mert gyenge jelzéseket adott a bokám, de rá kellett jönnöm, hogy nem az okozza, nem a reggeli lépés közbeni fájdalmas reccsenés az oka. Nem álltam meg, folytattam, hiszen a szabály szerint, ha nem erősödik, akkor gond nélkül vég tudom csinálni az edzést.

A második km után éreztem, hogy teljesen magamhoz tértem, hogy itt az ideje egy kisebb gyorsításnak a 9:10 körüli tempó után... A kis gyorsítás majdnem 50 mp lett, de már többször írtam, hogy nem érzem a gyorsulás mértékét. De a lényeg az volt, hogy imádtam. Csak mentem és mentem, és mentem. Az egyetlen furcsaság, hogy hiába mentem sokszor szembe széllel, nem éreztem a belélegzett friss levegőt, de ezt betudtam annak, hogy biztos magas a páratartalom.

A harmadik km után éreztem, hogy holtpont jön, fáradtnak éreztem magam a gyorsulás miatt és tudtam, hogy még van 3 km. Annak ellenére, hogy lesz ami lesz tudattal indultam el, itt már meg akartam csinálni, sőt végig benne volt a pakliba, hogy esetleg többet megyek, mint 6 km.

Nehezen jött a 4 km-es jelzés, a fáradtsággal visszatértek a gondolataim is, tele lett velük a fejem, kommentáltam magamban, hogy mit érzek, hogy nehezen megy, hogy nehezebben koncentrálok, de meg akarom csinálni. Megjelent elöttem a váltó célkapuja, láttam magam, hogy felé tartok és tudtam, hogy mindjárt itt a cél és átlépek a kapun...

A zenére koncentráltam... az egyik kedvenc dalom ment, ami arról szól, hogy az énekesnő által alakított szereplő nem átlagos pasira vágyik, hanem bőrruhás vad motorosra, akire képes örökké várni.

Miközben hallgattam és vártam az 5 km-es jelzésre, egy ismert képet jelenített meg az álmodozó oldalam. Egy verseny rajtjában álltam, kinéztem a szurkolókra és ott állt ő - aki még csak az álmaimban létezik -, mosolyogva rám nézett, a szeme azt mondta: "Hajrá baby, tudom, hogy meg tudod csinálni, szeretlek!".
Rájöttem, hogy ideje nőként is meghoznom a nagy döntést, miután pár napja már vállalkozóként meghoztam egyet. Be kellett látnom, hogy az ellenállás, hogy úgy éreztem, jobb nekem magányosan, már a múlté. Ideje, hogy ne legyek egyedül, de olyan kell nekem, aki maximálisan megért...

Álmodozásomból az 5 km-es jelzés hozott vissza a valóságba és rögtön fel is készültem a komfortzóna átlépésére, a 6. km-re, amit tudtam, hogy nehezebb lesz. A célom a kis közért volt, tudtam már induláskor, hogy oda szeretnék eljutni, hiszen visszamentem pénzért. De túl közel volt, így egy kis kitérőt iktattam be, miközben a "Gyerünk, már nincs sok hátra!" érzés kerített hatalmába, de vigyáztam, hogy csak annyira erőltessem a tempót, hogy kényelmes maradjon.

Végül megszólalt a várt mondat, mely a 6. km-t jelentette. Nagyon jól éreztem magam.

A levezetés

Egy gyors folyadékpótlás után indultam el haza, egy 1 km-es levezető séta várt rám. Mosolyogva, csillogó szemmel tettem meg az utat,mert tudtam, hogy megcsináltam. Megemeltem a távom 1 km-el (a javasolt távnövelés heti 500 m) és akkor már láttam, hogy végül 8:50-es átlagtempóm lett, ami nagyon jónak számított.

Hazaérkezés után alaposan lenyújtottam, majd ellenőriztem az Endomondon a km eredményeket. Határozottam jó időket mutatott a 2 hetes kihagyás ellenére, így nem aggódom: fel tudok készülni a váltóra.

Úgy érzem, hogy a változásnak, ami idén elindult az életemben, nagyon nincs vége és újabb fordulópont lesz a 10 km-es váltó. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni.

... mert gyalogolni jó!
Trixi

I. Veresi Futófeszt 5 km 2015. 04. 12.

Első lépés egy álom megvalósulásához

Ha olvastad a tegnapi bejegyzést, akkor már sejtheted, hogy ez nem gyaloglóknak kiírt verseny volt. Annak ellenére, hogy megkérdeztem és pozitív választ kaptam a 10-11-es tempós részvételre is, így utólag azt mondom, hogy örülök neki, hogy nem vagyok ennyire lassú. De ne rohanjunk ennyire előre.

A felkészülés

Még januárban döntöttem el, hogy ezen részt veszek, akkor még nem igazán edzettem a lábam miatt, csak próbálkozás szinten ment az edzés. Mégis úgy gondoltam, hogy 3 hónap elég lesz a felkészülésre, hogy 5 km-t le tudjak gyalogolni.
Nem tudtam sem azt, hogy pontosan mit is szeretne a lábam, nem tudtam, hogy gyorsulni fogok-e, egyáltalán egy versenyt, ahol az edzésekhez képest gyorsabb vagyok, bírni fog-e.

Nem is sejtettem, hogy végül felkészülés nélkül kell rajtolnom. Történt ugyanis, hogy március végétől mindig volt valami bajom: vagy a lábam fáj, vagy a vállam, vagy csak munka miatt nem tudtam megoldani az edzést. Végül rájöttem, hogy egyszerűen elvesztettem a motivációm, mindez egy olyan időszakba történt, amikor be voltam nevezve áprilisra és májusra, már csak pár hét volt a versenyig.

Húsvét hétfőn, mikor már tudtam, hogy muszáj kimennem, órákig ültem a szobámban a földön, a szekrényemhez dőlve és próbáltam meggyőzni magam, hogy induljak el. Fokozatosan sötétedett, én meg még mindig ültem és győzködtem magam.

Végül sikerült összeszednem magam, kimentem, bemelegítettem a lábam és dühből elindultam. A vége elkeserítő volt: 1,63 km-t tettem meg úgy, hogy folyamatosan jelzett a bokám és fájt a vállam. Hülyeséget csináltam, hogy nem melegítettem be rendesen. Viszont sikerült észhez térnem.

A pénteki edzésen már rendesen bemelegítettem, kellemesen megtettem az 5 km-es távomat, így tudtam, hogy ha elrajtolok végig tudom csinálni.

A verseny napja

Az egész hetem vacak volt minden szempontból. Fájt a vállam, elkezdtük a fiziotherápiás kezelését, és reménykedtem, hogy minden rendben lesz.
Hogy a vasárnap se különbözzön, elnéztem a buszt és segítséget kellett kérnem a rajtszámátvételhez, mert nem voltam biztos benne, hogy leérek 10-ig. A rajt 11 után volt.

Tudtam, hogy lesz kineziológiai tapasz kipróbálási lehetőség, így megkerestem a sátrat, felrakattam a vállamra és utána mentem átöltözni, majd a csapathoz a közös fotózásra. Majd szépen felrögzítettem a nyakamra a fülhallgatót, hogy ne essen ki a fülemből és meglegyen a folyamatos kontrollom.

A rajt elött nem sokkal befejeztem a bemelegítést és beálltam a mezőnybe. Majd szándékosan hátramentem, mivel nem akartam senkit zavarni. És ekkor jöttem rá, hogy elfelejtettem inni... Hőség, tűző nap és folyadékhiány: már az egyik is elég lett volna, de így együtt elérte, hogy elkezdjek aggódni.

Az első kör

Az 5 km-es mezőny 2 kört tett meg és zárómaci követte (macijelmezbe bújt fiatal futó). A rajt után kezdtem lemaradozni, de láttam, hogy nem olyan vészes a távolság, mint a Valentin napi futás első méterei után. Éreztem a bal vádlim, ebből tudtam, hogy jóval gyorsabban rajtoltam, mint szoktam.

Az első km közepe felé rájött a jobb vádlim is, hogy jeleznie kellene, így a km végéig mindkét vádlimba megvolt a jelző fájdalom. Miért jelzett a késöbb a sérült oldalam? Mert nem ugyanúgy lépek a lábaimmal, de ez egyébként nem feltűnő. Az 1. km tempója: 8:17. Az eddigi leggyorsabb első km-em.

Ekkor már megvolt az alapos lemaradás, de nem voltam egyedül és itt nem csak a zárómacira gondolok. Igyekeztem egyenletes tempóval gyalogolni. Megérkezett a beszólás is jobbról: "Gyorsabban, le vagy maradva..." - kit érdekel...
Másfél km-nél egy meredek emelkedő következett, nem mondom, hogy örültem neki, de vettem egy nagy levegőt és igyekeztem minél kevésbé lelassulni. Egy nem várt figyelemelterelés következett a 2. km vége felé egy Capoera bemutató formájában, ahol komolyan elgondolkoztam azon, hogy megállok és megnézem őket. De aztán a józan ész és a gyalogló felülkerekedett. 2. km 8:30

Egyenletes tempóba folytattam és elékezett az első kör vége, és megjelent a zárómaci a látóteremben...

A második kör

Eredetileg nem terveztem frissítést, majd a rajtnál úgy éreztem, hogy mégis kellene, de mikor rájöttem, hogy az utolsó 3-ba vagyok, inkább kockáztattam.
Akkor még nem tudtam, mi lesz a vége, frissítés nélkül a tűző napon, a hőségben, hogy fogom kibírni, de nem akartam időt veszíteni.
Láttam, hogy mellettem a futók egyre többet belegyalogolnak, de közben éreztem, hogy közel egyenletes tempót tudok tartani és ez megnyugtatott. Jól éreztem magam és a 3. km-em lett a leggyorsabb: 7:56

Megijedtem egy pillanatra, mert a lábam miatt volt egy döntésem, hogy nem engedem a tempóm 8 perc alá. De éreztem, hogy nincs gond, jól bírja a vállam és a lábam is, tempótartás mellett döntöttem.
Megint jött az emelkedő és nem hagytam magam, minimálisan lassultam csak le, legalábbis így éreztem. Szervezői kocsi jobbról, "Hajrá!" és felajánlott víz, de nemet intettem, jól voltam, nagyon jól. Aztán megint  Capoera bemutató, persze hogy odafigyeltem 4. kör: 8:36

Ez volt az a pillanat, amikor már nem érdekelt, hogy a zárómaci a nyomomban volt (8:30-as tempónál!), felvettem az egyenletes tempót, kihúzódtam oldalra, mert jöttek a hosszútávosok befutói és csak mentem és mentem. Már kezdett eljutni hozzám a hangosbemondó hangja. Megjelentek a szurkolók és szurkoltak, bátorítottak: "Mindjárt itt a vége!", "Már nincs sok hátra!". Taps és mosoly örvezte az utam az utolsó kilométeren.

Mikor megláttam a befutót és a célkaput elérzékenyültem és tudtam, hogy most már biztosan megvan, megcsináltam, végiggyalogoltam életem első olyan futóversenyét, ahol befutóérmet is adtak. Ezt már senki nem veszi el tőlem!

Gondolhatod, hogy első utam a frissítőasztalhoz vezetett és az ivóvízhez. Majd visszamentem a sátorhoz, ahol a tapaszt feltették a vállamra, és megköszöntem újra. Az egész távot minden nehézség ellenére fájdalommentesen tettem meg.

A csapathoz visszaérve hangzott el ez a mondat, mely a pont volt az i-re, az egész versenyre és melynek nagyon örültem (Köszönöm Bry!): "...te már itt vagy... mit csináltál, futottál?!"

Senkit nem érdekelt, hogy rögzítő volt a lábamon, az sem érdekelt senkit, hogy gyalogoltam, csak az volt a lényeg, hogy végigmentem és sikeresen célba értem.

kepernyokep_2015-04-14_12_49_10.png

A nettó időm: 41:26 perc, átlagtempóm 8:19
A hivatalos eredménylista alapján még 3 futó ért be utánam (az egyik szerintem a zárómaci volt).

Az első futóverseny volt idén, de nem az utolsó. Hétvégén csak és kizárólag a lábam miatt nem megyek futótávra, a gyaloglást választottam.

A következő nagy futóverseny a Coca Cola Testébresztő Futógála lesz májusban, ahol 10 km páros távon indulok egy szuper futótársammal, aki volt olyan bátor, hogy bevállalta velem a váltót. Mint utólag kiderült elgyalogoltam mellette  az első km vége felé, így láthatta is élőben, hogy mit tudok.

Ezen a héten már erre az 5,8 km-es (2. szakasza a váltónak) távra kezdek edzeni, a verseny szintideje 8 perces tempóhoz van megszabva.  Kíváncsian várom, hogy 1 hónap alatt mennyire sikerül csökkentenem a tempót és milyen eredménnyel érek majd ott a célba.

...mert gyalogolni jó!
Trixi

Fotók: www.futofeszt.hu/flickr.com
linkelve facebookról

 

Van egy álmom...

Van egy álmom...

... melyben a gyaloglás ugyanolyan elfogadott sport, mint a futás.

... melyben a gyaloglást nem csak a futásra felkészülésként emlegetik, hanem önálló sportként.

... melyben mikor meghallják, hogy gyalogolsz, nem az a válasz, hogy "Fogsz Te még futni is!".

... melyben nem csodálkoznak azon, ha a "Futni is fogsz?" kérdésre nemleges választ adsz.

 

Van egy álmom...

... melyben a gyaloglók bátran gyalogolnak.

... melyben a gyaloglókat nem nézik csudabogárnak edzés közben.

...melyben a hétköznapi emberek is ismerik a gyaloglást és nem azt hallod, hogy "De érdekesen futsz!".

... melyben elfogadják, hogy a séta és a versenygyaloglás között van egy gyaloglás (gyorsgyaloglás, távgyaloglás, sportgyaloglás) kategória is.

 

 

Van egy álmom, melyben a futórendezvényeken...

... a gyalogló táv nem 3km alatti (eddigi általam ismert kivétel a Szufla, ahol 8 km).

... a gyaloglók bátran el mernek indulni rövidebb-hosszabb távokon a futók között.

... nem kell előre megkérdezni a szervezőket, hogy gyalogló indulhat-e az adott távon.

... a nevezési információinál ki van emelve, hogy gyaloglók is bátran nevezhetnek, vagy esetleg úgy van meghirdetve, hogy x km-es futás-gyaloglás.

... olyan szintidő van, amit a lassabban gyaloglók is tudnak teljesíteni.

... a futók természetesnek veszik, hogy gyalogló is rajthoz áll és teljesíti a távot.

... nem csak akkor szurkolnak a futók a gyaloglónak, ha az bele is fut a távba.

... a futók örömmel indulnak gyaloglóval váltóban és nem úgy veszik, hogy helyettük kell futni.

 

Van egy álmom, melyben könnyen össze lehet gyűjteni azokat a futóversenyeket, melyeken olyan a szintidő, hogy gyaloglók is tudják teljesíteni. Amerikában létezik olyan oldal, ahol összegyűjtik ezeket, legyen az rövidebb táv, félmaraton vagy maraton.

Ez az álom nem új, már tavaly elkezdett körvonalazódni, hogy mit is szeretnék. Ami már akkor is biztos volt, hogy futóversenyeken szeretnék gyalogolni.
Gondolhatod azt, hogy nekem könnyű a tempóm miatt, de ez nagyon nem így van. Amikor tavaly összeírtam a 2015-ös versenyeket, amelyeken terveztem az indulást, a Telekom gyaloglás volt az egyetlen gyaloglóknak meghirdetett rendezvény.
Aztán, ahogy megnéztem idén a nevezési információkat, kiesett rögtön egy félmaraton váltó, mert 7:10-re tették a záróbuszt. Ennek a teljesítéséhez jelenleg egy kb. 5-5,5-es tempóval futó váltótársra lenne szükségem az első szakaszra, hogy ne vegyen fel a záróbusz.

De nem adom fel, mert tudom, ha több futóversenyen ott vagyok gyaloglóként, akkor elöbb-utóbb nem az egyedüli gyalogló leszek ezeken a rendezvényeken. Bízom benne, hogy ha több gyalogló indul a futók között, akkor lassan elkezdenek változik a dolgok és egyszer majd megvalósul az álmom.

A jobb oldalsávban folyamatosan frissítem azokat a versenyeknek a listáját, amiken tervezem a részvételt.

...mert gyalogolni jó!
Trixi

Valentin napi futás 2015.02.15.

A facebookon bóklászva találtam rá erre a rendezvényre. Rögtön szimpatikus lett, hiszen a nevezési díj tartós élelmiszer volt, ami adományba ment. Úgy gondoltam, hogy 4 legyet ütök egy csapásra: ezzel elindítom a versenyszezont, kipróbálom magam újra futóversenyen - ez egy álmomhoz kapcsolódik, amiről jövő héten lesz szó -, tesztelem a reakciókat a rögzítős lábamra és még segítek is.

Pár nappal elötte mégis majdnem visszamondtam, de aztán egy ismerős vissza is fordított, hogy menjek csak, jó lesz. Persze akartam én is nagyon, de kicsit aggódtam is, ami mint kiderült, inkább megérzés volt.  Így összeszedve magam nekivágtam az útnak, amelynek végpontja a Halmi-erdő volt, a helyszín.

A helyszín

A halmi erdő csodálatos télen is, de nekem hiányzott a fák zöld levele, a kopár fákat rossz volt nézni. A rajtnál sík terep volt, ez megnyugtatott.
Valamiért úgy gondoltam, hogy egy erdőben nincsenek szintek. Vajon miért? Erre lehet sosem kapom meg a választ.

A rajt elött

Elég hosszan mentem az erdő mellett a busztól, mire megérkeztem a rajthoz. Ott már mindenki kedvesen üdvözölt, pedig alig ismertem valakit.
Az első kérdés pedig: futsz vagy gyalogolsz? Igen, ismerős kérdezte. Futás kizárva, gyaloglás és ha lehet minél tempósabban. Jeleztük a Záróbusz feliratú rajtszámos futónak, hogy gyalogolni fogok és ez a gyulladás óta az első, ezért bármi megtörténhet. Ennek ellenére én biztos voltam benne, hogy végig tudom csinálni.

Mivel az előző hetekben kaptam olyan jelzéseket, hogy miért akarok futóversenyeken gyaloglóként indulni és főleg rögzítős lábbal nem ajánlották, volt bennem egy kis félsz, hogy milyen reakciók lesznek.
Az egyetlen reakció az volt, hogy vigyázzak a lábamra. Senkit nem érdekelt, hogy miért van rögzítő a lábamon és senki nem mondta azt, hogy talán így nem kellene rajtolnom!

Az 5km

Bemelegítést korábban kezdtem a lábam miatt, aztán beálltam a közösbe is. Egy rövid párkereső játék után rajtolt el a mezőny.
Mivel nem akartam túlterhelni már az elején a lábam, fokozatosan gyorsultam, aminek az lett az eredménye, hogy utolsó voltam és egyre jobban leszakadtam. Nem igazán zavart, haladtam a tempómban.
Kanyar majd, átbújás egy kidőlt fa alatt, itt egy pillanatra utolértem az elöttem haladókat, majd ismét kisebb emelkedő.
Ezután tornyosult elöttem, egy kb. 5 méteres meredek emelkedő (!). Hogy mit éreztem? Ha nem a tempómmal és a testemre figyeléssel lett volna elfoglalva, valószínűleg szívrohamot kapok vagy csak egyszerűen feladom.
De nem ilyen fából faragták azt a gyaloglót, aki fájdalmai ellenére teljesíti a kijelölt távot. Ez az emlék és a trombózis leküzdésének emléke megint erőt adott. Nagy levegő és nekiindultam az emelkedőnek. Itt derült ki, hogy a nem hepe-hupás út, nem terheli meg a bokám. Simán feljutottam, majd visszanyerve a tempóm haladtam. Közben egyre csak az járt az eszembe, hogy nem jutott eszembe, hogy ekkora színt is lehet a távon?!

Elötte már előztem egyszer, amire nem igazán számítottam, mert azt hittem, hogy végig utolsó maradok. A távolság egyre nőtt közöttünk és szépen haladva megláttam a következő lemaradókat, akiket 1 km-en belül sikerült utolérnem.

A jelzések nagyon jók voltak, szépen haladtam és végül a 3. km- után megtörtént az, amit nem sejtettem: elindult a spontán gyorsulás, amit nem bírtam visszafogni. Ekkor éreztem magam igazán jól. Vitt a lábam, tudtam, hogy innen már a célig így fogok menni.Az időm nem tudtam, mert az endomondo megint le volt halkítva, csak arra szolgált, hogy utólag elemezni tudjam az adatokat.

A cél

Kényelmesen, szuper érzéssel értem be a célba. Ahol egy csöppség felemelte a a célszalagot mindenkinek, így én is mosolyogva "szakíthattam át".
Plusz örömmel töltött el, hogy többen értek be utánam és nem kis időkülönbség volt az utánam érkező között.

Fogadtam a gratulációkat, ami be kell valljam, nagyon jól esett, majd frissítés és pihenés után vettem elő újra a telefonom.
A kíváncsiságtól hajtva néztem meg az Endomondo adatait, ahol legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy az utolsó km-en 8:57-es tempóm volt.
Kimondhatatlanul örültem, hogy megint 9 perc alatti kilométert gyalogoltam. Ez már azt jelezte, hogy bírni fogja a lábam az ennél gyorsabbat is, csak be kell tartanom a szabályokat és figyelnem kell rá.

Az "érem" stílusosan szívecske volt, mint ahogy a rajtszámra is egy szívecske került fel a nevem mellé.

valentin-futas.jpg

Ez a rendezvény rádöbbentett, hogy dolgoznom kell azon, hogy minél gyorsabban tudjak a táv elején haladni, így ezen fogok dolgozni a felkészüléseim alatt.

...mert gyalogolni jó!
Trixi

 

Út az első százasig – ISZKIRI 100 3. rész

Gaspi körültekintekintően felkészült az ISZKIRI 100 teljesítménytúrára. A beszámolójának utolsó részében a túrabeszámolóját olvashatjátok.

iszkiri1.jpg„Lassan jött a túra napja és ért egy nagyon kellemes meglepetés, egy új túratárs személyében és a rajtban kiderült ketten vannak. Azért ennek nagyon megörültem, nem kell egyedül menni, jobb lesz ez így és így is lett. Szombaton reggel hárman álltunk a nevezési asztalnál és volt egy autós segítségünk is. Na, itt a melyik hátizsákomat vigyem dolog meg is dőlt, csak a kicsi jött velem végig a nagy a kocsiban pihent a sok felesleges holmival.

Tervekkel ellentétesen nem a rajtidő elején indultunk, hanem szinte a végén, persze ennek is van előnye, többet megyünk világosban a végén, láthatjuk a napfelkeltét meg a kakaskukorékolás is kíséri majd utunkat és nem fázunk induláskor, szóvak csak pozitívan. Elindultunk, jó kis csapat voltunk Mercivel és Andrással. Térkép és az itiner egyszerű volt, de nagyszerű, igyekeztünk eltévedni, de nem tudtunk, igaz András navigációja is sokat segített, de csak úri huncutságból használtuk, nagy szükség nem volt rá.

iszkiri2.jpgDecsúnyatöröttazerdő, deszépazidő, másszukmeg, megfogkapnianap, együnkvalamit, leveszemapulóvert, zizzegtessükmegafelsővezetéket, lemerevedettakutya, megintelmentünkaszalagmellett, dekeményezakő, ereszkedjünkle, fényképezzéle, mérnemhoztunkpálinkát, vazzzzemekkoraszarvascsordajóhogynemgázoltakhalálra, éjjelsefognak?, egy kicsit hiányzott a mitkeresünkitt? de mondom még egyszer nagyon pozitívak voltunk.

Tatán már volt egy vízhólyagom, de nem foglalkoztam vele, kiszúrtam és leragasztottam. Mondjuk azt a mai napig nem értem hogyan nőtt ODA, mert OTT ahol nőtt még sosem volt a jobb lábam meg megúszta szinte teljesen, na mindegy, azért szeretnék erre rájönni. Szombat éjjel szuper dolog lakott területen túrázni, mindenki bulizik, muzsikaszó mindenhonnan, vidámság és mi is vidáman indulunk visszafelé Szárligetre. Már csak két hegy és egy dombocska és néhány méter választ el a céltól nem is inkább a CÉLtól.
iszkiri4.jpgVisszafelé teljesen más volt az út, sokkal hosszabb volt, és sokkal keményebb, kövesebb, szúrósabb, barátságtalanabb, gonoszabb, undorítóbb, genyóbb, nemszeretem, nemakarokrajtamenni volt a talaj, de csak elkopogatott.

Pusztatemplom hamar eljött, de Tornyópusztát gonosz manók húzták egyre messzebb messzebb messzebb, de volt virsli meg kóla és egy srác, aki felpattant felünk, hogy Ő is jön, de hamar megadta magát és elmaradt /beért még akkor, amikor mi a célnál heverésztünk/.Innen már csak 14 km durván 100 méter szint....kézenjárva is megcsinálom, meg kellene tanulnom kézen járni.

iszkiri8.jpg

iszkiri5.jpgSomlyóvár felé bekövetkezett az aminek máskor nagyon negatív hatásai vannak, eltévedtünk. Nem tudom hogyan történt, tudtam, hogy a kék jelzést kell követni, pazarul ki volt szalagozva a letérő, LÁTTAM, hogy a piros jelzésen vagyunk, éreztem hogy lefelé megyünk, de fölfelé kellene.......aztán elhitte az agyam is végre, hogy eltévedtünk, és visszamentünk megkeresni a helyes irányt, vidáman pozitívan. Somlyóvár, utolsó pecsét szűk 12 kilométer van még hátra, egy kis dombocska a végén az íze kedvéért.

 

 

Tudtam, hogy az autópályától már nem lesz sok, ami így is volt, de az autópályáig nagyon sok volt. Azt most nem nagyon merem leírni, hogy elkezdtem kocogni, mert aki ismer az tudja, hogy nem kezdtem el, de amúgy tényleg elkezdtem, csak ez olyan hihetetlen, hogy ha ezt ide leírom az egész sztorit kamunak fogja tartani mindenki. Az utolsó 8 kilométer nagy részét kocogtam. Kocogtam az erdőben, a lejtőn, a jelöletlen fejbőltudomhogyarróljöttünk mezőn, a büdöstópartján, és végre a szárligeti vasútállomáshoz vezető úton. Már csak egy felüljáró, ott a faluház....délibáb nem lehet, mert nincs itt a kilenclyukú...már csak egy nyúlfarknyi utca.....az érzés azt nem tudom leírni. Teljesen jó voltam, pár vízhólyag miatt tojásokon lépkedtem, de ott vagyok, bent vagyok, olyan jó....

iszkiri9.jpg

Még nem hittem el, hogy megvan, majd elhiszem egyszer, hogy képes voltam ennyit egyben, ebben nagy nagy segítségemre voltak :
gyerekeim, akik még éjjel is telefonáltak hogy apaugyeszázatmész?jólvan /fostak, hogy 65- nél kiszállok és annak nincs hírértéke az utcán
feleségem, aki mindent megtett, hogy most ezeket a sorokat megírhassam
Merci, András, Zsuzsa, Balázs a túrán /ez leírhatatlan, amit irántuk érzek/
DagadtKöcsög Team minden tagjai, elsősorban értelmiszerző Gergő, diktátor Detty, de tényleg mindenki, mert ez a sok sok pozitív energia biztosan innen jött.
Mindenki, aki hitt ebben a vállalkozásomban

Köszönöm az SOS Gyermekfalvak lakóinak nevében is az adományokat.

Túrázzatok, mozogjatok, jó lesz, ha hiszel és teszel Te is meg tudod csinálni.

Gaspi”

Gratulálok, Gaspi! Nem csak az I03 km sikeres teljesítéséhez, hanem az egész úthoz, amit megtettél idáig és remélem még sok sikerélményben lesz részed.
Örömmel tettem eleget kérésednek.

A jövőben  - mivel én nem fogok teljesítménytúrákra menni - a társaim beszámolóit fogom megjelentetni, ha megkérnek rá.

...mert gyalogolni jó!
Trixi

süti beállítások módosítása