... mert gyalogolni jó

Trixi gyalogló blogja

Valentin napi futás 2015.02.15.

2015. március 30. - Kara Beatrix / Trixi

A facebookon bóklászva találtam rá erre a rendezvényre. Rögtön szimpatikus lett, hiszen a nevezési díj tartós élelmiszer volt, ami adományba ment. Úgy gondoltam, hogy 4 legyet ütök egy csapásra: ezzel elindítom a versenyszezont, kipróbálom magam újra futóversenyen - ez egy álmomhoz kapcsolódik, amiről jövő héten lesz szó -, tesztelem a reakciókat a rögzítős lábamra és még segítek is.

Pár nappal elötte mégis majdnem visszamondtam, de aztán egy ismerős vissza is fordított, hogy menjek csak, jó lesz. Persze akartam én is nagyon, de kicsit aggódtam is, ami mint kiderült, inkább megérzés volt.  Így összeszedve magam nekivágtam az útnak, amelynek végpontja a Halmi-erdő volt, a helyszín.

A helyszín

A halmi erdő csodálatos télen is, de nekem hiányzott a fák zöld levele, a kopár fákat rossz volt nézni. A rajtnál sík terep volt, ez megnyugtatott.
Valamiért úgy gondoltam, hogy egy erdőben nincsenek szintek. Vajon miért? Erre lehet sosem kapom meg a választ.

A rajt elött

Elég hosszan mentem az erdő mellett a busztól, mire megérkeztem a rajthoz. Ott már mindenki kedvesen üdvözölt, pedig alig ismertem valakit.
Az első kérdés pedig: futsz vagy gyalogolsz? Igen, ismerős kérdezte. Futás kizárva, gyaloglás és ha lehet minél tempósabban. Jeleztük a Záróbusz feliratú rajtszámos futónak, hogy gyalogolni fogok és ez a gyulladás óta az első, ezért bármi megtörténhet. Ennek ellenére én biztos voltam benne, hogy végig tudom csinálni.

Mivel az előző hetekben kaptam olyan jelzéseket, hogy miért akarok futóversenyeken gyaloglóként indulni és főleg rögzítős lábbal nem ajánlották, volt bennem egy kis félsz, hogy milyen reakciók lesznek.
Az egyetlen reakció az volt, hogy vigyázzak a lábamra. Senkit nem érdekelt, hogy miért van rögzítő a lábamon és senki nem mondta azt, hogy talán így nem kellene rajtolnom!

Az 5km

Bemelegítést korábban kezdtem a lábam miatt, aztán beálltam a közösbe is. Egy rövid párkereső játék után rajtolt el a mezőny.
Mivel nem akartam túlterhelni már az elején a lábam, fokozatosan gyorsultam, aminek az lett az eredménye, hogy utolsó voltam és egyre jobban leszakadtam. Nem igazán zavart, haladtam a tempómban.
Kanyar majd, átbújás egy kidőlt fa alatt, itt egy pillanatra utolértem az elöttem haladókat, majd ismét kisebb emelkedő.
Ezután tornyosult elöttem, egy kb. 5 méteres meredek emelkedő (!). Hogy mit éreztem? Ha nem a tempómmal és a testemre figyeléssel lett volna elfoglalva, valószínűleg szívrohamot kapok vagy csak egyszerűen feladom.
De nem ilyen fából faragták azt a gyaloglót, aki fájdalmai ellenére teljesíti a kijelölt távot. Ez az emlék és a trombózis leküzdésének emléke megint erőt adott. Nagy levegő és nekiindultam az emelkedőnek. Itt derült ki, hogy a nem hepe-hupás út, nem terheli meg a bokám. Simán feljutottam, majd visszanyerve a tempóm haladtam. Közben egyre csak az járt az eszembe, hogy nem jutott eszembe, hogy ekkora színt is lehet a távon?!

Elötte már előztem egyszer, amire nem igazán számítottam, mert azt hittem, hogy végig utolsó maradok. A távolság egyre nőtt közöttünk és szépen haladva megláttam a következő lemaradókat, akiket 1 km-en belül sikerült utolérnem.

A jelzések nagyon jók voltak, szépen haladtam és végül a 3. km- után megtörtént az, amit nem sejtettem: elindult a spontán gyorsulás, amit nem bírtam visszafogni. Ekkor éreztem magam igazán jól. Vitt a lábam, tudtam, hogy innen már a célig így fogok menni.Az időm nem tudtam, mert az endomondo megint le volt halkítva, csak arra szolgált, hogy utólag elemezni tudjam az adatokat.

A cél

Kényelmesen, szuper érzéssel értem be a célba. Ahol egy csöppség felemelte a a célszalagot mindenkinek, így én is mosolyogva "szakíthattam át".
Plusz örömmel töltött el, hogy többen értek be utánam és nem kis időkülönbség volt az utánam érkező között.

Fogadtam a gratulációkat, ami be kell valljam, nagyon jól esett, majd frissítés és pihenés után vettem elő újra a telefonom.
A kíváncsiságtól hajtva néztem meg az Endomondo adatait, ahol legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy az utolsó km-en 8:57-es tempóm volt.
Kimondhatatlanul örültem, hogy megint 9 perc alatti kilométert gyalogoltam. Ez már azt jelezte, hogy bírni fogja a lábam az ennél gyorsabbat is, csak be kell tartanom a szabályokat és figyelnem kell rá.

Az "érem" stílusosan szívecske volt, mint ahogy a rajtszámra is egy szívecske került fel a nevem mellé.

valentin-futas.jpg

Ez a rendezvény rádöbbentett, hogy dolgoznom kell azon, hogy minél gyorsabban tudjak a táv elején haladni, így ezen fogok dolgozni a felkészüléseim alatt.

...mert gyalogolni jó!
Trixi

 

A bejegyzés trackback címe:

https://gyorsgyaloglas-gyalogolni-jo.blog.hu/api/trackback/id/tr577223961

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.