A júliusi ultrahangom után, ami hála az égnek negatív volt és így egyértelművé vált, hogy az idegek gyógyulása okozza/okozta a fájdalmaim, 2014. július 17-én felvettem újra a régi harántemelős sportcipőm, egy vékony melegítőnacit, pólót és elindultam. Kb. 1,5 km-t voltam kint, amikor azt éreztem, hogy ez bőven elég volt. Mégis másnap megint kint voltam, majd harmadnap újra és így tovább egy egész hétig minden nap.

Mi a mai napig a motivációs erő?
- leadni a 20 kg felesleget, hogy jól érezzem magam újra (a felét már sikerült, de erről késöbb)
- sportolni, melynek segítségével csökkenthetem a keringési betegségek kialakulásának és a trombózis kiújulásának esélyét, valamint ellensúlyozni vele az ülőmunkát.
Ugyanis, ha nem is az egész testembe, de a jobb vállamba - karomba megmaradt a hajlam és a bal oldalon még megvan egy kisebb nyaki borda, ami ugyancsak kockázatot jelent.

Július végén kezdtem el használni az Endomondo-t, ami állandó társam és hatalmas segítségem is.
A segítségével tudtam, hogy kb. 11 perc/km-es tempóval megyek, nem tudtam, hogy ez jó vagy sem, nekem elég volt. Közben figyeltem a helyes láb- és kartechnikára, amit az internetről tanultam meg.
Rájöttem, hogy kitisztul az agyam gyaloglás közben és imádtam a szabadságot, amit éreztem, hogy a levegőn lehetek és a másnapi izomlázat, ami azt mutatta, hogy dolgoztak az évekig punnyadt izmaim. Csodálatos élmény volt.

1 hét után, már segítséggel, hetente 3 alkalommal edzettem, még mindig egyedül, de volt egy csapat mögöttem. Megtanultam, hogy fontos a fokozatosság és a pihenőnap, az alapos bemelegítés és a nyújtás. Ekkor már 3km volt a távom, miután nem hagytam magam és átléptem a korlátaim. "Nem igaz, hogy más 10-20 km-t fut, én pedig másfél km gyaloglás után kikészülök" - gondoltam és nem hagytam abba a mélyponton, mentem tovább.

Emellett újra kezdtem kirándulgatni, de egy kicsit más formában: júliusban voltam az első teljesítménytúrán, ami után pokoli izomlázam volt, de nem adtam volna semmiért az érzést, hogy majd kiköpve a tüdőm, de végigcsináltam. Jó tanácsra hallgatva, 2 nap múlva már újra edzettem, mert fontos a pihenőnap.

Július 31-én vettem részt az első közös edzésen a Margitszigeten. Bátor voltam, de mikor megláttam a kiírást, hogy 5 km a szigetkör, elbizonytalanodtam, mert 1,5-szer több volt a szokásos távomnál. Annak ellenére, hogy megmondták hol lehet levágni, hogy kb. 3 km legyen, azt mondtam: "ha elindulok, végig is csinálom, dehogy vágok én le..." Mondanom se kell, hogy a 3. km után már számoltam volna a métereket, is, ha ki lett volna írva, vártam a telefonon km jelzését és hogy vége legyen. Lelki szemeim elött láttam, hogy valaki kiáll a célhoz, integet, hogy menjek és elkap, mikor összerogyok. De mikor beértem a MAC-hez a kerítés másik oldaláról mosolyogtak rám, nem kaptak el, és nem rogytam össze, csak derékból előrehajoltam és azt mondogattam, hogy megcsináltam a teljes távot, ami az endo szerint 5,48 km volt. Ez így volt jó, mert ha az játszódik le, amit láttam magam elött, nem biztos, hogy segített volna a késöbbiekben. Ugyanis a szigetkör teljesítése lett  a következő motivációs erőm a folytatásra.

Ma megint a szigetre megyek közös edzésre este, erről holnap fogok írni egy beszámolót, vasárnap pedig a csapatról írok, ami azóta is mögöttem áll és támogat.

...mert gyalogolni jó!
Trixi