Az eredeti szöveget a facebook oldalamra írtam pár nappal a túra után. ennek a bővített változatát olvashatjátok itt. Figyelem, hosszú!

Előzmények
Amikor kiderült, hogy 5 fős váltóba teljesíthetjük a 87 km-t, csak azt néztem meg, hogy 13,8 km 540-es szinttel vár rám, azt vállaltam. Aztán kiderült, hogy hajnali 6-kor van a rajt. 2x bejártam a távot a biztonság kedvért.

Már az első bejárásnál éreztem a fájdalmat a talpamban, de már akkor is azt hittem, hogy a "mindenhol kapható" bokaszorító miatt van, így nem foglalkoztam vele igazán. Ráadásul a második bejárásnál egyáltalán nem jelentkezett a fájdalom. Ezért megnyugodva, másik bokaszorítóval készültem az éles túrára.
Sokat gondolkoztam, hogy a régi sportcipőm vagy az októberben vett Tchibo futócipő legyen-e a társam, végül a sportcipőben indultam el...

Az út
Másfél óra alvás, hajnali 3 órás kelés és sikeres 6 óra 10 perces rajt után először a 3. km-nél éreztem a fájdalmat. Cipő le bokaszorítót megigazít, majd gyaloglótechnikával tovább az első komoly emelkedőig. Köves emelkedő, vigyázni kell a lépésekre, 4. km, a fájdalom változó intenzitással jelentkezik, baromira nem örülök neki, de nem vehetem le a bokaszorítót, mert ez még mindig a könnyebbik rész. A sík terepeken igyekszem gyaloglótechnika segítségével időt nyerni, de lassúnak érzem magam és fáj.
Folyamatos a küzdelem és indul a komoly harc a 6. km után, ahol kezdődik a 3 méretű köves meredek emelkedő kb. 2 km-es szakasza. Baromi nehéz, de megyek. Néha meg-megállok, egy-egy lépésnél mindent a pokolba kívánok, annyira fáj. A csúcson cipő le, bokaszorító igazít megint. Az óra szerint kb. 20 perces előnyöm van a tervezetthez képest, ez jó.
Perceken belül már úton vagyok, hogy megküzdjek a kb. 6 km-es lefelé úttal. Az elején megint 3 féle méretű kövekkel tarkított meredek lejtő kb. 1,5 km-es, kisebb sík szakaszokkal. Nem elég a fájdalom, még a kövek is csúsznak, de megküzdök mindennel. Muszáj, nincs más lehetőség, a váltópontra el kell jutnom...
A további út avar alatti guruló kövekkel van tarkítva, megvan rá a technikám, de érzem, hogy a fájdalom miatt nem tudom tartani és lassú is vagyok. Többször meg kell pillanatokra állni, hogy összeszedjem magam. Egy hosszabb sík után megint ugyanolyan út, csak vacakabb, de tudom, hogy utána műút jön egy hosszabb sík résszel, erőm összeszedve lemegyek. Óra megnéz, utolsó szakaszra 35 percem van.
Gyaloglással megyek amíg tudok, de érzem, hogy nagyon nem esik jól. Utolsó erdei szakasz benne köves lejtőkkel, még mindig csúsznak a kövek. 8-10 méterrel az utolsó műút elött egy meredek lejtőn egy csúszós kő segítségével leülök a földre. Na ez nem hiányzott, újabb sérülés nincs, indulás tovább.
Utolsó kb. 1,5 km-es műúton megint gyaloglótechnika, pokoli nehéz, fáj, elegem van, de a kanyarok után várnak rám. Már ott van, látom, utolsó erők, muszáj menni, gyerünk, tempó... hajrák balról... ez erőt ad...
Váltópont 7 perccel a tervezett idő elött!

Utána...
Sírni tudtam volna, belül sírtam is a fájdalomtól, a szenvedéstől, az elfogyott erőtől, de kifelé széles mosoly és az elégedettség érzése, hogy igen, megcsináltam a nehéz körülmények ellenére. Más lehet feladta volna az első fájdalomnál, én még mentem vele 11 km-t és...

Mikor már senki nem látott, megengedtem magamnak, hogy ne legyek erős, pihenhettem, lassíthattam és sántíthattam...
Aztán elindultam az utolsó tervezett szakaszomra: 6 km Pomáz hév állomásig, ami az előzőleg mért 1,5 óra helyett majdnem a duplája lett...

Összegzés

Ha tudtam volna mi történik, ha figyeltem volna a tegnap említett jelzésekre, nem vállalom be. De mivel elindultam, végigcsináltam, mert számítottak rám. Éjjel még kimentem Budakeszire a célba, hogy ott legyek, mikor a váltónk utolsó tagja beér a célba...
Másnap reggel már nem tudtam lábra állni és pár hétre az ágy lett a társam.

3 hét múlva jutottam be a már említett ortopéd orvosomhoz. A diagnózis: bokaszalag-gyulladás, ami a gyógyulás után is állandó gócként kísér tovább, mindig figyelnem kell rá, de orvosi engedéllyel túrázhatok és gyalogolhatok. Végül kiderült, hogy nem tévedtem, mikor a bokaszorítóra gyanakodtam: a felső széle a gócponton ment keresztül és folyamatosan nyomta.

Nem adtam fel, még ágyban fekve megterveztem az idei évi túra és versenynaptáram, figyelve a fokozatosságra.

...mert gyalogolni jó!
Trixi

Tegnap munka miatt kimaradt a blog poszt írás, elnézést.

Említettem, hogy a gyaloglással párhuzamosan elkezdtem a teljesítménytúrákat is, amit nagyon élveztem. Bár a túrákon a színt miatt van bőven emelkedő és lejtő is, sok a sík terep is benne.

Nekem az volt a kedvencem, mikor két szint között a síkon gyaloglótempóval mentem. Így kombináltam összekötve a kellemest a hasznossal.

A túrához kell egy cipő, réteges öltözék, víz, valami energiapótló és a telefonod, nem csak dokumentálás miatt, hanem, hogy szükség esetén segítséget tudj kérni. A túrázás csapatban a legjobb.

Persze ezt mind tudod, nem is gondoltam máshogy. Viszont nálam az volt a helyzet, hogy nem figyeltem eléggé a lábam jelzéseire és ugyanabban a régi sportcipőbe mentem túrázni, mint amiben gyalogoltam. Ez a sportcipőm harántemelt volt, így talpbetétem nem tudtam bele tenni.

Nagyon sokszor fordult elő, hogy egy-egy teljesítménytúra után pár napot pihennem kellett, mert fájt a lábam, vagy csak utána derült ki, hogy rosszul léptem - amit bokasüllyedésem óta nem mindig veszek észre -, vagy csak kicsit gyengébb volt a lábam, ezért utána edzésen kívül sérültem, és máris pár nap kényszerpihenő volt a jutalmam.

A csodálatos tájakra azt mondta a lábam: "Menj csak nyugodtan, majd utána pihensz pár napot". Nem hallgattam rá, nem fogtam fel, hogy nem jó amit csinálok.
Úgy gondoltam, hogy a csodás táj, az oklevelek, a teljesítmény és a megcsináltam érzés kárpótol a kényszerpihenőkért. Még akkor sem figyeltem fel a jelekre, mikor nevezést kellett átadnom miatta az utolsó pillanatban, mert nem tudtam lábra állni pár napig.

Írtam már, hogy mindig figyelj a jelekre, a lábad, a tested jelzéseire. Én ezt a saját káromon tanultam meg, ne kövesd el ugyan azt a hibát, amit én. Minden fájdalom egy jelzés a testedtől, hogy valami nem jó, valami nem tetszik neki.Ha tartós, vagy ismétlődik, akkor irány az orvos, inkább feleslegesen,mint hogy komolyabb baj legyen.

Július és november között 2 versenyen és több teljesítménytúrán vettem részt, erre emlékeztet a büszkeségfalam, többek között:

Az utolsó - Spar alatti - oklevél megszerzéséért nagyon megszenvedtem. Ez volt az utolsó igazi teljesítménytúrám. Innentől csak olyanokra mehetek, ahol aránylag sík a terep, hogy a lábam kifelé-befelé borulásának az esélye kisebb legyen közben.

Holnap erről a P85 túráról lesz szó.

... mert gyalogolni jó!
Trixi

Gyaloglásnál, csakúgy, mint a futásnál, az a legjobb, ha tudatosan gyorsulsz. Ha tudod kontrollálni a gyorsulásod és fokozatosan fejlődsz.

Én nem vagyok ilyen szerencsés, csak minimálisan tudom a mai napig szabályozni a gyorsulásom. Hónapokig nem is voltam tudatában, hogy mi történik...

A július végi szigetkör után hamarosan már 5 km-re edzettem, augusztus közepén már biztosan. Szépen csökkent az átlagtempóm, azt hittem, hogy ez természetes folyamat. Hallottam ugyan az intervall edzésekről, de nem próbáltam, mert anélkül is augusztusban már 9-10 perc közötti átlagtempóval edzettem 5 km-en.

Szeptemberben volt az első versenyem, a Ligetkör, melyen magam is meglepődtem, mennyire gyorsan szedem a lábaim. Az Endomondo vette az akadályokat, és bőszen mérte az egyre gyorsuló tempóm, mely a versenyen már 8,5 perc alatt volt.

Azt hittem, hogy ez véletlen, de októberben sikerült megismételnem és javítanom rajta a Spar gyalogláson. Utána jöttem rá, hogy mi is történik...

Amikor elindulok, már eleve gyorsan indulok, nekem sokszor nem 10 perces az induló tempóm, hanem gyorsabb. Amikor pedig az első km-en kicsit gyorsítok, akkor az valójában nem 10-20 másodperces gyorsítás, hanem sokkal több, csak nem érzem. Abban a pillanatban pedig, hogy igazán érzem a szabadságot és nem figyelek már tudatosan az edzésre, elszabadul a lábam és elkezdődik a spontán gyorsulás, amit, ha nem hallom kilométerenként a jelzéseket, egyáltalán nem veszek észre.

Kiváló példa erre az egyik őszi edzésem, amikor az első km-en még 9 perc feletti tempóval gyalogoltam, a 7. km után meg meg kellett állnom, mert nem bírtam a 7 perces tempót és nem értettem mi történik, míg meg nem láttam az adatokat. Az autók és buszok miatt, amik elmentek mellettem, nem halottam a jelzéseket, nem volt viszonyítási alapom.

Ezért edzek mindig Endomondo támogatással, hogy meglegyen a kontroll, amivel esetleg tudok tenni a spontán gyorsulás ellen.
Mivel folyamatosan hallom az adatokat, tudom, hogy engedhetem tovább vagy nem. Ha engedhetem, akkor élvezem tovább. Ha nem, akkor 2 lehetőségem van és nem több. Megpróbálom szinten tartani vagy visszafogni és tudatosan lassítani.
Nekem már egyértelmű, hogy szinten tartani könnyebb, mint lassítani, az még sosem sikerült. A lábamban benne marad a tempó, tudatos erőfeszítéssel csak annyit érek el, hogy nem gyorsulok tovább.

Miért írtam erről?
Mert nekem sokáig tartott, mire rájöttem, hogy mi történik és most próbálok tenni ellene. Pénteken a Szigeten tartottam szinten az utolsó km-em és Vasárnap a Dunaparton folyamatos kontrollal edzettem.

Fontos, hogy felismerd, főleg kezdőként és tegyél ellene, mert magasabb a sérülésveszély, ha megfelelő edzettség nélkül sokkal gyorsabban mész,mint amit hosszútávon bírsz. Figyelj a tested jelzéseire!

... mert gyalogolni jó!
Trixi

Igyekszem hetente 3x edzeni, közötte muszáj a lábam is miatt pihenőnapokat tartani. A pénteki Margitszigeti edzés után tegnap volt aktuális a következő. Nem szeretek lassan edzeni (10 perc/km-es tempó felett), mert unom egy idő után, ilyenkor szórakoztatom magam. Rá kellett jönnöm, hogy csak nem a megfelelő helyszínen edzettem a lassúkat...

Mivel az elmúlt 3 alkalom nagyon gyors volt, 8:57-9:30 közötti átlagtempós, ezért egy könnyebb, lazább edzést terveztem. Részt veszek a Minicitta felkészítő csoportban is, ahol 120 perces kirándulás volt kiírva feladatként. Mivel nem túrázok, így mást találtam ki.

Fél óra sétára van a soroksári Dunapart tőlem, ezért kényelmesen lesétáltam, ott bemelegítettem és elindultam Dunaharaszti felé.

Tervem az volt, hogy az Endomondo támogatásával 9:50-10 perc/km-es tempóval gyalogolok, de a GPS jel annyira ugrándozott, hogy szegény 3 perc után bejelentette, hogy 1,56 km-t tettem meg. Itt kapcsoltam le. Támogatás nélkül menni nagyon nehéz, mert folyamatosan kontroll alatt kell tartanom magam, nehogy nagyon felgyorsuljak.

Sikeres volt a kontroll és nagyon élveztem. Halottam a madárcsicsergésesek, a kacsákat, ahogy hallatják a hangjukat és fürdenek a Duna vízében. Valamint rátaláltam egy kis Duna-ágra, amely hatalmas erővel folyt bele a folyóba. Csodálatos volt. Fölötte egy keskeny, pár méteres vashíd vezet át a túloldalra.

Folytatva az utam megpillantottam a Molnár-sziget végét, majd ameddig az út vezetett mentem, 30 perces időzítő volt segítségemre, hogy mérjem az időt, kb. távot. Egy zsákutcában fordultam meg és jöttem visszafelé.

Harmad úton járhattam, mikor egy szembe jövő futó mosolyogva és integetve odaszólt: "Hajrá!". Persze innentől mosolyogva folytattam a csiga tempós edzésem. Teljes felszerelésben voltam, így egyértelmű volt, hogy edzek, még ha - mint utólag kiderült - 13 perc/km-es tempóba gyalogoltam is.

A vashídnál megálltam újra egy fénykép erejéig, majd visszamentem a kiinduló pontomra, ahol egy rövid nyújtást követően elkezdtem a 30 perces hazasétámat.

Kellemesen elfáradtam és nagyon jól éreztem magam. Az egyenetlen talajt végül is nem szerette a lábam, de komolyabb fájdalom nélkül sikerült az összességében majd 2 órás "kirándulás". Az endomondo térképe alapján 4 km-t gyalogoltam.

Ha bármikor van rá lehetőséged, menj el kirándulni vagy csak a környékre edzeni egy lassút, mert csodálatos a természet.

...mert gyalogolni jó!
Trixi

Próbáltál már társat találni sportoláshoz? Futáshoz?
Na és gyalogláshoz?

Először 2014. májusában jutott eszembe, hogy könnyebb dolgom lenne, ha nem egyedül gyalogolnék. Egyik edzés után leültem a számítógépem elé és elkezdtem kutakodni. találtam sok gyalogtúra oldalt, csoportokat, de semmi számomra használhatót.

2014. július 17-én, mikor pár nappal a születésnapom után eldöntöttem, hogy innentől nincs lazsálás és folyamatosan edzeni fogok, edzés után megint megint leültem a gép elé azzal, hogy "nem igaz, hogy semmit nem találok..". Pár óra múlva már a Facebook elött ültem és ott keresgéltem, majd este 10 óra körül a kereső kiadott egy zárt csoportot, amit először csak bámultam nagy szemekkel: DK Team Gyalogló- és Túracsoport

Elolvastam a leírását, majd a főcsoport oldalára is eljutottam, oda is belenéztem, majd a blogot kezdtem el olvasni. Végül döntöttem és nem sokkal éjfél elött megnyomtam a jelentkezem gombot mindkét csoportban.
Legnagyobb meglepetésemre fél órán belül el volt fogadva a jelentkezésem és örömmel fogadtak.

Egy csapatba, azaz igazából egy nagy családban találtam magam, Dagadt Köcsög lettem én is. Először ízlelgettem, kimondtam, figyeltem hogy reagálok erre a két szóra. Napok kellettek, mire nem negatív értelemben tudtam rágondolni, de az élményen semmit nem változtatott.

Rengeteg tanácsot, információt kaptam, órákig bújtam a csoportokat posztokat olvasgatva. Megtudtam, hogy vannak közös edzések, hát összeszedtem magam és jelentkeztem az eseményre és július 31-én elmentem az első közös edzésre a Margitszigetre. Nem tudtam kik lesznek ott, senkit nem ismertem személyesen, de akartam és az első DK pólóst leszólítottam és bemutatkoztam, hogy az edzésre jöttem - máskor ha idegent kell megszólítanom százszor átgondolom...

Elkezdtem aktív lenni az edzéseken, csoportokban, eseményeken. Éreztem, hogy mögöttem vannak, amikor nehéz, amikor nem megy, vagy pihennem kell, velem örülnek a sikeres edzéseknek és versenyeknek és féltenek, mikor túl gyorsan fejlődök.

Az első versenyem facebook eseményének a neve: "Gyalogoljuk le a Ligetkört Beatrix-al". Szerintem ez mindent elmond. Lesz majd róla beszámoló.

Muszáj néhány nevet kiemelnem, a teljesség igénye nélkül, mert sorokat írhatnék tele a nevekkel...

Köszönöm Moós Gergelynek, hogy létrehozta a Dagadt Köcsög Blogot, majd a csoportot, a nagy családot. Amikor elolvastam a történetét, akkor döntöttem el végleg, hogy jelentkezem én is.

Ferenczy Krisztának köszönöm, hogy elfogadta a jelentkezésem a gyalogló csoportba és ezzel elindított a rendszeres edzések útján, a tanácsait, az első versenyt, és még sorolhatnám.

Molnár Erika Hangának köszönöm az első túrát és a többit is, a sok jó tanácsot és mindent, amit nem sorolok fel.

Honfi Bernadett Dettynek a csapat dietetikusának a támogatást, a TT csoportot, a sok foglalkozást, tanácsot, támogatást, aminek a segítségével szilveszterkor már 11 kg-mal voltam kevesebb.

Minden DK Team Tagnak köszönöm, hogy vannak, hogy történeteikkel, beszámolóikkal segítenek a tagoknak.

Ezen a képen, amely 2014 októberében készült a Spar-on, csak egy részét láthatod a csapatnak. Én jobb oldalon vagyok piros fekete felsőben.

Miért nem DK-s pólóban? Mert még a belépésem után eldöntöttem, hogy csak akkor kaphatok csapatpólót, ha elértem az első célom és újra 64 kg-t mutat a mérleg.

...mert gyalogolni jó!
Trixi

Fél év telt el az első Szigetkör óta és 4 hónap a Piros 85 váltó túra (erről jövő héten lesz szó) utáni az újrakezdés óta.
Az első szigetköröm "legyenmárvége" 54,5 perces volt.

Tegnap közös edzés volt a Margitsziget futókörén és mivel egész héten számítógép elött dolgoztam, úgy éreztem, hogy megérdemlem pénteken, hogy ne a közeli lakótelepen edzek. Reggel már éreztem a kellemes izgalmat, a biztos tudatot, hogy este edzés. Délután 4 órakor már átöltöztem, pihentettem a lábam és 5 körül el is indultam. S bár egy baleset miatt majdnem került a buszom, mégis megtettem az 1 órás utat.

Sötétben még sosem voltam a Margitszigeten edzeni - egyébként is csak 2x edzettem kint. A pánikbetegségemből visszamaradt, hogy nem szeretem a sötétet, ezért is max beleedzeni szoktam, nem akkor kezdeni.

Mivel elkéstem, írtam, hogy nem várjanak meg, mire jött a válasz: "...a te tempóddal úgyis utolérsz minket...". Csodálkoztam? Nem! Kezdő futók voltak kint most, akik még bőven belegyalogolnak és már nem egyszer mondták nekem a futók, hogy az ő futótempójukkal gyalogolok. Mindenesetre nem akartam utolérni őket.
Szépen kellemesen bemelegítettem, kihagyva a TOS torna elemeket, pedig ha éreztem volna, hogy rendetlenkedik a karom és a vállam (amihez már hozzászoktam a héten, mert a sok gépelés miatt szerda óta rendetlenkedik), akkor tuti nem hagyom ki.

Az új rakontánon nem voltam még, de nagyon tetszett a javított rész. Gyaloglás közben éreztem, hogy a vállamnak nem nagyon tetszik, ráadásul a bemelegítés ellenére, nagyon nehezen melegedett át az egész testem, csak kb. 1,5 km-nél éreztem, hogy már nem fázik a kezem sem. A hibás rész nem igazán tetszett, jelezte a lábam, hogy lassan új betét kell a cipőmbe.

Csodálatos volt a kivilágított város, a hangulatvilágítás a szigeten, hogy nem volt tömeg és nyugodtan tempózhattam. Most nem éreztem, hogy legyen már vége, ha engedhettem volna, tovább mentem volna, nagyon kellemes volt.

A tervem egy laza 9,5 perc/km tempójú edzés volt, addig nem kezdtek el sorba előzni a futók. Ilyenkor először tudatosan gyorsítok egy kicsit, majd ez átalakul spontán gyorsulássá, amit nehezen vagy egyáltalán nem tudok visszafogni.
Ne úgy vedd, hogy versenyzek a futókkal, mert nem így van. Egyszerűen motivál az előzésük, pozitív hatással vannak rám. Magammal versenyzek, feszegetem a határaim.

Mint a képen is láthatod, a tavaly nyári szigetkörhöz képest majdnem 7 percet javítottam. A 9 perc alatti átlagtempó miatt nem emelhetem most még a távot, szoktatnom kell a lábam, elég nagy terhelést jelent most a tempó. Hetekig még 5 km körül fogok edzeni, aztán emelhetem kicsit.

...mert gyalogolni jó!
Trixi

A júliusi ultrahangom után, ami hála az égnek negatív volt és így egyértelművé vált, hogy az idegek gyógyulása okozza/okozta a fájdalmaim, 2014. július 17-én felvettem újra a régi harántemelős sportcipőm, egy vékony melegítőnacit, pólót és elindultam. Kb. 1,5 km-t voltam kint, amikor azt éreztem, hogy ez bőven elég volt. Mégis másnap megint kint voltam, majd harmadnap újra és így tovább egy egész hétig minden nap.

Mi a mai napig a motivációs erő?
- leadni a 20 kg felesleget, hogy jól érezzem magam újra (a felét már sikerült, de erről késöbb)
- sportolni, melynek segítségével csökkenthetem a keringési betegségek kialakulásának és a trombózis kiújulásának esélyét, valamint ellensúlyozni vele az ülőmunkát.
Ugyanis, ha nem is az egész testembe, de a jobb vállamba - karomba megmaradt a hajlam és a bal oldalon még megvan egy kisebb nyaki borda, ami ugyancsak kockázatot jelent.

Július végén kezdtem el használni az Endomondo-t, ami állandó társam és hatalmas segítségem is.
A segítségével tudtam, hogy kb. 11 perc/km-es tempóval megyek, nem tudtam, hogy ez jó vagy sem, nekem elég volt. Közben figyeltem a helyes láb- és kartechnikára, amit az internetről tanultam meg.
Rájöttem, hogy kitisztul az agyam gyaloglás közben és imádtam a szabadságot, amit éreztem, hogy a levegőn lehetek és a másnapi izomlázat, ami azt mutatta, hogy dolgoztak az évekig punnyadt izmaim. Csodálatos élmény volt.

1 hét után, már segítséggel, hetente 3 alkalommal edzettem, még mindig egyedül, de volt egy csapat mögöttem. Megtanultam, hogy fontos a fokozatosság és a pihenőnap, az alapos bemelegítés és a nyújtás. Ekkor már 3km volt a távom, miután nem hagytam magam és átléptem a korlátaim. "Nem igaz, hogy más 10-20 km-t fut, én pedig másfél km gyaloglás után kikészülök" - gondoltam és nem hagytam abba a mélyponton, mentem tovább.

Emellett újra kezdtem kirándulgatni, de egy kicsit más formában: júliusban voltam az első teljesítménytúrán, ami után pokoli izomlázam volt, de nem adtam volna semmiért az érzést, hogy majd kiköpve a tüdőm, de végigcsináltam. Jó tanácsra hallgatva, 2 nap múlva már újra edzettem, mert fontos a pihenőnap.

Július 31-én vettem részt az első közös edzésen a Margitszigeten. Bátor voltam, de mikor megláttam a kiírást, hogy 5 km a szigetkör, elbizonytalanodtam, mert 1,5-szer több volt a szokásos távomnál. Annak ellenére, hogy megmondták hol lehet levágni, hogy kb. 3 km legyen, azt mondtam: "ha elindulok, végig is csinálom, dehogy vágok én le..." Mondanom se kell, hogy a 3. km után már számoltam volna a métereket, is, ha ki lett volna írva, vártam a telefonon km jelzését és hogy vége legyen. Lelki szemeim elött láttam, hogy valaki kiáll a célhoz, integet, hogy menjek és elkap, mikor összerogyok. De mikor beértem a MAC-hez a kerítés másik oldaláról mosolyogtak rám, nem kaptak el, és nem rogytam össze, csak derékból előrehajoltam és azt mondogattam, hogy megcsináltam a teljes távot, ami az endo szerint 5,48 km volt. Ez így volt jó, mert ha az játszódik le, amit láttam magam elött, nem biztos, hogy segített volna a késöbbiekben. Ugyanis a szigetkör teljesítése lett  a következő motivációs erőm a folytatásra.

Ma megint a szigetre megyek közös edzésre este, erről holnap fogok írni egy beszámolót, vasárnap pedig a csapatról írok, ami azóta is mögöttem áll és támogat.

...mert gyalogolni jó!
Trixi

Tegnap 2013 októberénél fejeztem be, amikor Öcsém említette, hogy futórendezvényen voltak, ahol voltak gyaloglók is.

A hónap második felében, miután igyekeztem az interneten alaposan utánanézni, hogy mi is az a gyaloglás, elővettem a melegítőnadrágom, pólóm és a régi sportcipőm, majd kimerészkedtem az utcára.
Pár nap múlva megint és éreztem, hogy ez lesz a nekem való, de a sors közbeszólt...

Kezdődik...

Október utolsó hetében kezdett fájni a jobb csuklóm, először azt hittem, hogy megint inhüvely gyulladás, amiben volt pár évente részem.Még kimentem a kerületi piacra koszorúkat árulni. Majd jött a hidegzuhany, olyan erősen fájt hétvégére a kézfejem, hogy mozdítani sem bírtam és erősen meg volt duzzadva ekkor még csak a kézfejem.

2 hétbe telt, mire bejutottam az orthoped orvosomhoz - aki pár éve a talpbetéttel a fájdalommentes járásom is visszaadta -, aki azonnal elkezdett csonthártya és inhüvely gyulladásra kezelni. Sajnos az 1 hetes szteroid kezelésre a tüneteim rosszabbodtak, mire keringési problémára kezdett gyanakodni és elküldött egy érsebész ismerőséhez a szomszéd kerületbe. Ekkor már könyökig voltam duzzadt.

A diagnózis

Még aznap, csütörtökön fogadott is az orvos. Az előzetes diagnózis: trombózisgyanú, de szükség volt egy ultrahangra, hétfőre sikerült kikönyörögnöm a kórházban az időpontot (december helyett). Az események felgyorsultak és 2 nap múlva, szombat éjjel az ügyeleten kötöttem ki, majd hajnali 2 körül sürgősségi ultrahanggal igazolták: felső végtagi mélyvénás trombózis, jobb oldalon a kulcscsont alatt. Hajnali fél 5-kor már osztályon feküdtem és elkezdődött a kezelésem: 2014. november 24-ét írtunk.

Esély a végleges gyógyulásra

2 hétig voltam kórházban, majd kiírtak konzultációra a Városmajori Szív- és Érsebészeti Klinikára, ahol márciusban igazolták a TOS diagnózist és előjegyeztek nyaki borda műtétre. A műtétre 2014. április 1-jén került sor. 1 hét múlva az ultrahang már nem mutatta a trombózist és pár nap múlva ki is engedtek.

Ezúton is köszönöm a kardiológus professzornak, hogy bevállalta a műtétem.

A kontroll és a döntés

A 6 hetes kontrollon mindent rendben találtak, de figyelmeztetett a professzor, hogy le kell fogynom, mert problémáim lehetnek. Engem csak egy kérdés foglalkoztatott: "Gyalogolhatok újra?" "Persze, hiszen nem a lábát műtöttem"- hangzott a válasz. Ez eszembe szokott jutni, mikor kellemetlenkedik a vállam és gyaloglás közben meg semmi baja nincs...

A "fogyjon le" tanácsot úgy vettem, hogy jó majd meglesz, mert biztos csak úgy mondta, hogy mondjon valamit... csakhogy a kórházi lift gonosz volt és egy dagadt bálna nézett vissza rám. Másnap reggel pedig 81 kg-ot mutatott a gonosz mérleg. Mégis mit képzel??

Eldöntöttem, hogy ez így nem maradhat és megint kimentem pár nap múlva gyalogolni és igyekeztem kevesebbet enni és nem édességet. Viszont a karom és vállam máshogy gondolták, azaz a bennük lévő idegek, ugyanis május végén elkezdődött a gyógyulásuk, ami pokoli görcsökkel járt. Akkor örültem, hogy az előző 6-7 hétben teljesen érzéketlen volt.

Mivel megijedtem, hogy kiújult a trombózis, megint abbahagytam 1 hét után a gyaloglást. Szerencsére nem kiújulásról volt szó, hanem egy "természetes" gyógyulási folyamatról... Folyt. köv. holnap.

... mert gyalogolni jó!
Trixi

1980 júliusában születtem, azaz idén töltöm a 35-öt.

Vékony gyerek voltam, beteges, amit lehetett elkaptam. Gyenge volt a tüdőm és állandóan beteg voltam.
Kamaszkoromba egy gyógyszerszedés után hirtelen megnőtt a súlyom és elkezdődtek a súlyproblémáim.

Az iskolákba mindig fel voltam mentve testnevelés órán. Nem gondoltam, hogy ilyen múlt után bármikor sportolni fogok.

1998-ban kezdődött, de 2001-ben diagnosztizálták a depresszióm, pánikbetegségem, mely agorafóbiával párosult, ami nálam a tömegközlekedéssel, az utazással és a nagy boltokkal volt összefüggésben. De mint kiderült, elsősorban az iskolai, munkahelyi megterhelésekkel állt kapcsolatban.

Ezek után még kevésbé lehetett rólam elhinni, hogy közöm lesz a sporthoz. Mégis a 2000-es évek elején elkezdtem aikidozni, de a vizsgákig sosem jutottam el. Néhány év után abba kellett hagynom, nemcsak a pánikbetegségem felerősödése miatt, hanem a térdem nem bírta a megterhelést. A mai napig nem tudok pár percnél tovább fájdalommentesen térdelni.
A versenysúlyom az aikidonak köszönhettem, 58 kg voltam akkoriban.

A bokámmal is állandóan problémám volt, ha esélye volt, biztos megrándult, kificamodott és természetesen ilyenkor térdre estem. Ennek ellenére gyógyulások után nem volt komoly problémám vele.
Egészen addig ígyvolt,míg ügynöki munkát nem végeztem és egy ficam után a szükségesnél rövidebb fekvés után visszamentem ideglenesen dolgozni, majd gyógyulás után kb. 1 évvel már nem tudtam ráállni a lábamra. Mint kiderült kétoldali bokasüllyedésem van,a  jobb oldal volt a rosszabb. Haránt emelő betétet kaptam.

Ekkor 2012 körül járunk. Már gyógyult pánikbeteg vagyok, de időnként rövidebb időszakra előjönnek a tünetek. A súlyom 74-78 kg között változik.
Mozgásnak a séták, kirándulások számítanak, de komolyabb sport nincs az életemben. Online vállalkozóként elsősorban ülőmunkát végzek, ami nem segíti a helyzetem.

Végül 2013 őszén elkezdődött egy változás, ha jól emlékszem, öcsém említette, hogy voltak egy futórendezvényen, ahol gyaloglók is voltak. Utánanéztem és megtetszett...

Holnap innen folytatom...

...mert gyalogolni jó!
Trixi

Köszöntelek a Blogomon, ismeretlen ismerős, aki idetévedtél és kíváncsi lettél.

Köszöntelek Téged is, aki gondolkozol, hogy elkezdj valamit sportolni, változtatni az életeden, és  lehet a gyaloglást fogod választani.

Köszöntelek kedves futó...
... aki gyorsgyaloglással készítetted fel a szervezeted, izmaid a futásra,
... aki még belegyalogolsz a futásba,
... aki esetleg úgy érzed, hogy a futás még nem neked való és gondolkodsz a gyorsgyalogláson.

Köszöntelek kedves gyalogló, aki futni szerettél volna, de bármilyen okból nem sikerül.

... és nem utolsó sorban köszöntöm az idetévedő sporttársaim, a DK Team tagjait, és más ismerősöket, akikkel bármelyik rendezvényen találkoztam.

Kara Beatrix, Trixi vagyok, gyorsgyalogló.

2014. júniusában kezdtem gyalogolni. Elötte is próbáltam már, ez 2 x 1 hetes időszakot ölelt fel 2013 októberében és 2014 májusában.

Blogomnak két célja van:
1) összefoglalni sporttevékenységem, hogy folyamatos motivációt jelentsen, hiszen, ha nem gyalogolok, akkor nem tudok hitelesen írni sem róla.
2) megmutassam, hogy ugyanolyan sport, mint bármi más, hogy ez egy alternatíva lehet azoknak, akik bármilyen okból nem futhatnak, vagy nem tudnak futni.

A következő napokban részletesen meg fogod ismerni a történetem, hogyan ismerkedtem meg a gyaloglással, miért voltak próbálkozások, hogyan találtam csapatot, milyen rendezvényeken indultam, miért volt szükségem az újrakezdésre 2014 decemberében, és még sok mindenről lesz szó.

Edzés napokon az aznapi edzésemről olvashatsz majd, ha rendezvényen veszek részt, arról is fogok beszámolókat írni.

... mert gyalogolni jó!
Trixi